Téli bukfenc

Már megint te?

Nakahara Chuuya, a Port maffia végrehajtója. Egy, az öt vezető közül. Legalábbis most már. S ezt is csak magának köszönheti. Hogy ő mi mindenen ment keresztül, csak hogy elérje ezt a tisztséget, azt napokba telne leírni. Annyi talán elég, elegendő piszkos munkát végzett, s személyiségéről is tudjuk, nehezen alkalmazkodna egy feletteshez. Ám nem ez volt az első olyan eset, hogy titokban a főnöke mást is szövögetett számára. Jó pár év eltelt, mióta legutóljára látta azt a kötéses idiótát, kit már szinte csak megvetésből hozott fel néha. Ám emléke akkor is nyomta lelkét, megtelepedett rajta, nem tudott szabadulni tőle. Minden rendben ment. Egészen a mostani napig.
Péntek délután lehetett. A Nap már haladt pihenni, utólsó sugarai visszaverődtek a tenger hánykolódó habjairól. Madarak halk csiripelése, autók robogása, emberek beszéde, pusmogása keltett hangzavart, a város ilyenkor mégis inkább csendesebb, nyugodtabb. Már akinek. A maffia még csak most kezd el igazán munkához látni. Az emeletes épületből egy kalapos férfi jött ki, látszatra sem több tizenhatnál. Bár még gyereknek is vehetnénk, aurája, viselkedése, s minden más rajta csak idősíti. Ajkaira pimasz mosoly ült ki, ujjait tördelte.

-Már úgy is kellett valami meló, így estére.

Mondta csak úgy magának megállapításképp, s indult neki a sötét utcáknak. Azonban nem sokáig gyalogolt. Egy idő után elemelkedett a földtől, mint aki fittyet hány a gravitációra, mondjuk ebben a részében talán igaza is volt. A magasból, olyan 500-700 méterre "repült" a levegőben, s figyelte az egyre sötétedő területeket. A hideg fuvallat simogatta arcát, szemeit lehunyta egy-két másodpercre. Ez az az érzés, amit képességének köszönhetően tapasztalhat csak meg. És imádja is. Szíve felgyorsul, fülei a nyomáskülönbségtől eltompulnak. Minden csendes, s csak pulzusát hallja saját magában.
Egy kihalt hangár, legalábbis a közhiedelemben az, ahova ma mennie kellett. Olyan, mint azon az estén. Minden ugyan olyan. S ez zavarta is. Már így utólag átgondolta, vajon direkt adták e ezt a munkát neki. Leszállt a hangártól nem messze, s halkan lépkedett közelebb, azonban tempója nem kimondottan lassúra sikeredett. Eddig minden rendben. Egyszer csak, mikor már elég közel volt, valami rossz érzés kapta el. Mintha valaki figyelné. Mintha valaki, egy feketébe öltözött alak szemmel tartaná, s közel lenne hozzá. Teljesen olyan érzése volt mintha..

-Megvagy!

Hirtelen hátrafordult, s ösztönből rúgott. Ám meglepettségére nem hogy eltalálta volna a mögötte lopakodót, hanem az kirántotta lábát, így egyből földre került, támadója pedig fölötte termett, egy fegyvert szegezve homlokához.
A vörös elmosolyodott, s egy könnyed mozdulattal, amint hátraesett, kiverte a pisztolyt a másik kezéből, úgyse hatna rá a töltény, majd fordított a helyzeten, s késéért nyúlt.
De nem volt ám a feketébe öltözött egyén sem figyelmetlen, lerúgta magáról a kisebbet, azzal fegyveréhez futott. Felszedte amilyen gyorsan csak tudta a talajról, ismét rászegezte a kalaposra.
Volt pár másodperces szünet, amig Chuuya vett egy mélyebb lélegzetet.

-Hajrá. Lőjj. -Mondta halálosan nyugodt arccal, kihívó tekintettel. Végigmérte az előtte állót. Minden cucc fekete volt rajta. Minden, kabátjától mellényéig, nadrágján keresztül cipőiig. Egyedül karjain voltak fehér kötések.
Itt volt az a pont, ahol erősen elgondolkodott azon, felnézzen e szemeibe. Valahogy már nem akarta annyira tudni, ki is a támadója. Elfogta a rossz előérzet, s így csak inkább a földet kémlelte- Mire vársz még?

Hangja megremegett, pedig nem félt. Csupán ideges volt az incidens miatt, ami érte. Azt hitte lesz egy sima estéje.

-Miért lőnék le egy régi barátot?

Az ismerős hang úgy hatolt át a vörös mellkasán, mint egy golyó. S úgy is fájt neki. Pedig nem sérült meg. Felkapta fejét, hogy meggyőződjön igazáról, hogy tudja, szemei nem csalják meg. Lábai megremegtek. Barna göndör haj, sötét, mogyoróbarna szempár, kötések a kézen, és a nyakon, s egy ismert arc, mi ugyan pár évvel idősödött, de vonásai ugyanazok maradtak.
Kétség sem fért hozzá. Ez..