Téli bukfenc

Naplemente

Pedig minden jól alakult. Ismét Dazai oldalán voltam, még ha csak egy kis időre is. De a régi dolgokat nem tudtam visszahozni. Azok örökre elvesztek a messzeségben. Itt volt, és mégsem. Meg tudtam védeni sok dologtól, viszont azzal, hogy itthagyott, elvágta a közöttünk levő köteléket. Mi oka volt a távozásra egyáltalán?

***

A Nap lassan haladt lefelé, vörösre festve az égboltot, s ezernyi fénysugárral bevilágítva a város épületeinek falát. A tenger nyugodt habjai hánykolódtak medrükben, a parton madarak repkedtek, kitárva szárnyaikat, mintha nem számítana nekik semmi, s szabadok lennének. Lenge szellő suhant keresztül a homokos területen, belekapva a vörös fürtjeibe. Mezitláb mászkált, ruháit, az ingen és a nadrágon kívül levetette.
A kötéses tekintete végig rajta pihent, de erre fittyet hányva élvezte ki az utólsó meleg érintéseit az égitestnek. Ajkaira lassan mosoly kúszott, majd egy nagy levegőt véve beljebb lépett a hűs vízbe. Átjárta egy kellemes borzongás, érezte, ahogy szinte simogatja a visszahúzódó, majd partra sodródott folyadék, mi felszedte a szemcsés réteget talpai mellől. Ahogy egymás után rakosgatta lábait, egyre nagyobb felületen érte a tenger, míg már térdig volt. Fejét lassan hátrafordította barátja irányába, ezzel együtt dereka is fordulatot vett. Egy ideig pihentette rajta tekintetét.

-Nem kéne mennünk most már? -Dazai sóhajtott egyet, s közelebb ment a másikhoz.- Azt hittem valami fontosabb dologra akartál elhívni.

A kisebbet szíven ütötte a második mondat. Pedig eddig remekül palástolta érzelmeit. Mosolya eltűnt pár pillanatra, majd újra felvillant, ezúttal kedvesebben, lágyabban. Kezét felemelve nyújtotta a fiatalabb felé, ki hezitálva, de levette magáról cipőit, s csatlakozott hozzá.

-Nem vagyok elég fontos neked?

Kérdezett rá halkan Chuuya, kezeit felvezetve a másik vállaira, s lábujjhegyre állva. Tudni akarta megvan-e még az kapcsolat, mi éveken keresztül hozzá láncolta lelkét a kötéseshez.
A barna íriszek megcsillantak, pupillái pedig összehúzódtak, s már felelt volna egy gyors, semmitmondó válasszal, de társa ajkaira illesztette mutatóujját, így meggátolva a hangkiadásban.

-Inkább ne is mondd..

Hangulata hirtelen váltott, mint ahogy az ég borult villanás szerűen sötétségbe. Gondolatai elnyomták tudatát, így több percig tartó néma csönd köszöntött be.
Szíve hevesebb ütemben pumpálta belé a vért, néha meg is remegett, a sírás visszafolytásától. Az egészből egy szoros ölelés ébresztette fel. Nem tudta mire vélni, szemei tágra nyíltak, s semmit se tudott csinálni. Hátán végigsimított barátja keze.

-Ne beszélj hülyeségeket. -Suttogta A vörös fülébe a magasabb, gyengéden, olyan hangon, mit szinte sose használ, s nem mutat ki. Szinte érződött benne az a régi éne, mit elvesztett.- Te mindennél többet jelentesz nekem. Te teszel teljessé, melletted tudok igazán magam lenni. Soha nem hagynám, hogy neked bajod essen.

Ennél a pontnál érezte az idősebb, hogy most bizony gyökeresen megváltozott ettől a pár mondattól. Felszínre törtek érzelmei, könnyei egészen álláig folytak, kezeivel pedig gyorsan, s ugyanolyan szorosan mint a másik, viszonozta az ölelést.

***

Hazudott volna? Az a rengeteg közös élmény, a pillanatok miket átéltünk..mind csak egy álom volt? Valójában..nem történt semmi, ami igazi volt?

Csak is én tehetek mindenről, igaz? Ha jobban figyeltem volna rá, ha boldogabbá tudtam volna tenni, talán még most is itt lenne a maffiánál.

-Akkora idióta vagyok..

-----------------------------------------------------------

Egy kérdés merült fel bennem. Happ end legyen, vagy ne? Gondolom jobban szeretnétek boldog véget az egésznek, bár igazából nem lesz vége semminek, a könyvet kivéve.