Téli bukfenc

Vége (?)

"Azt hiszem eltörtem a lábát. Pedig nem szándékos volt. Tényeg nem tudom mi üthetett belém.."

Az utóbbi napokban a két barát távolságot tartott egymástól. Míg Dazait teljesen eluralta lassacskán a sötétség, addig társa minden erejével azon volt, hogy megértse őt. Kevés sikerrel.
Elfordulva aludtak, nem akarták látni egymást, vagy egyáltalán hallani. Chuuya kezdte azt hinni, teljesen elvész gondolataiban, hisz nem volt senki más ott, akit ismert, vagy tudott volna beszélni vele. Csak egyetlen személy. S bár az egy lány volt, egész jól kijött vele. Napról napra úgy érezte, közelebb kerül hozzá. Végre nem volt egyedül. Akkori veszekedésük beleégett agyába, de próbálta minél előbb elfelejteni. Biztosan csak egy rossz napjuk volt.
Ahogy teltek a hetek, hónapok, a kötéses egyre több sebhelyet szerzett, és nem csak harcból adódóan, vagy balesetből. Önmagának okozott fájdalmat. Az oka talán Mori felügyelete miatt tiszta, de nem csak az volt a hátulütője. Neki is fájt az a vita,még ha nem is mutatta ki. Teljesen elkülönültek egymástól.
Történt az egyik délután, miután visszakeveredtek, hogy Mori behívta kettejüket az irodájába. Az okát egyikük sem tudta, de biztosak voltak benne, hogy nem lehet olyan nagy dolog. Hisz még kicsik voltak, nem adott nekik túl sok munkát, vagy olyat, ami megerőltető. Bevánszorogtak fáradtan. Mint az első alkalommal. Izgatottak voltak, minden ugyanolyan nagynak tűnt. Az asztalt vörös teríték díszítette, a főnök ott ült előttük pár méterre. A fiatalabb odasétált mellé, otthagyva társát, ki csak lecövekelve figyelte a történéseket.
A volt orvos pedig lassacskán belekezdett mondandójába.

-Gondolom kíváncsiak vagytok, miért hívattalak ide titeket.-Pillantott először a mellette levőre, kinek megsimogatta a fejét, majd a vörösre-Az oka nagyon egyszerű. Mától fogva különválasztunk titeket.

Ez a mondat volt az, ahol Chuuyának összeszorult a szíve. Az rendben van, hogy most volt egy olyan idejük, mikor nem beszélgettek, levegőnek nézték egymást, de hogy egyáltalán ne legyen mellette senki, azt még elképzelni is rossz volt. Egyedül dolgozni? Mégis hogy mondhat ilyet nekik?
Mori látva a kicsi reakcióját halány mosolyt vett fel. Elméje már szövögette a gonosz tervek kezdeményeit.

-De csak egy ideig.-Tette még hozzá, azzal kezét a barna vállára helyezte.-Búcsúzz el tőle.

Súgta oda neki, ő pedig magabiztos léptekkel elindult barátja felé.
Az idősebb némán bámulva figyelte közeledését, léptei súlyát,s érezte ahogy forogni kezd vele a világ. Szemei fénye kifakult, szabályos sokkot kapott. Légvételei elnehezültek, csak arra eszmélt fel, mikor a kötéses megérintette. Tekintetét felvezette rá, a barna szemekbe azonban képtelen volt nézni. Nem akarta, hogy lássa, mennyire elbizonytalanodott, mennyire gyengének érzi magát már most, hogy csak arra gondol, többet nem lesznek együtt.
Szemhéjai elnehezülve csukódtak le, s egy-két másodperces gondolkozás után a másik karjaiba ugrott, egy utolsó, hosszas ölelésre.
Ki fogja bírni. Kénytelen lesz. Ez az egyetlen esélyük a továbblépésre, hogy megismerjék erejüket, jobban beilleszkedjenek kicsit, s hogy felnőjjenek egy csomó feladathoz.
Ott maradt volna még vagy két óráig, sőt, örökre. De nem tehette. El kellett engednie.

A főnök mosolyogva figyelte őket, közben váltott két szót Koyo-val.

-Vigyázz rá, és mutasd meg neki, hogyan válhat erősebbé. Tudja meg mi a szenvedés, de ne haljon bele. Szükségünk van rájuk. Úgy érzem, ebből még valami nagy dolog fog kialakulni a későbbiekben.

A két kicsi végül elkülönült egymástól. Semmit sem szóltak, épp elég volt tekintetük. A vöröséből ki lehetett venni a fájdalmat, ragaszkodást, s minden érzelmet, míg társáéból a ridegséget, könyörtelenséget, halálvágyat.

Valójában még csak most léptek a hosszú és rögös útra, mi elvezet az élet nehézségeibe.