Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

Találkozás

"Már csak néhány lépés, bírd ki még egy kicsit." Biztattam magam, de már alig-alig álltam a lábamon. Csak felsétálok a dombra és már ott is vagyok. Az otthonomban, amit már 3 éve nem láttam. Nem tudtam másra gondolni csak a lábamban és a mellkasomban lévõ fájdalomra. Kezemet jobb oldalamra szorítottam, hogy enyhítsem a vérzést. Ujjaim között bíborvörös cseppek szivárogtak. Arcomat fájdalom torzította. "Már csak néhány méter." Kántáltam magamban. A szél sápadt arcomba fújta sötét hajam, amitõl alig láttam. De nem engedhettem el a sebem. Lassan és botladozva lépkedtem, de a nagy fájdalom már elviselhetetlen volt és a sok vérveszteség csak rontott a helyzeten. A lábaim már nem bírtak tovább tartani, a földre rogytam, és elterültem a zöld fûvel tarkított talajon. Néhány pillanat elteltével pár lábat pillantottam meg, amik egyenesen felém rohantak. De a szemeim cserben hagynak és lecsukódnak.

**********

"Gyenge vagy! Miért vagy gyenge?" - kérdezte egy mély férfihang. Honnan hallom õt? Merrõl? A szemem csukva volt, így nem láthattam. Egy nyirkos helyen voltam, amit a por nyomasztó szaga és az égõ gyertyák illata kerített hatalmába. Mégis hol lehetek?

A szobámba tartottam, de hallottam, hogy van valaki a közelben. Lassan sétáltam, hogy ne fogjon gyanút. Csak a szél suhogását lehetett hallani. A teraszon több irányba is lehetett fordulni. Láttam, hogy a behatoló beviharzik a legelsõ bal oldali szobába. A jobb oldalamon lévõ tarsolyomból egy kunait vettem elõ és magam elé tartottam. Odaszaladtam az ajtóhoz, s óvatosan kémleltem a sötét szobát. Bár nem láttam a szobában az illetõt, mégis ereztem, hogy a közelben van. Egy gyenge fuvallatot éreztem a hátam mögül, de mire reagálhattam volna, már csak a fájdalmat éreztem a tarkómon.

A kunaiom kiesett a kezembõl és elterültem a földön.

Egy kõbõl készített ágyon ébredtem, amin bár volt takaró és párna, még így is nagyon kemény volt. Nem lehetett látni, hiszen alig volt pár gyertya meggyújtva. Mellkasom elé helyeztem a kezem, hogy azzal segítsek a felkelésben. Bár a kezem nagyon erõtlen volt, mégis sikerült felülnöm az ágyon. Körülkémleltem "cellám" elrendezését. A fekvõhelyem mellett volt nem sokkal az egyetlen bejárat, kicsit távolabb tõle egy fogas, amin egy hosszú fekete kabát volt. A fényviszonyok nem voltak olyan jók, igy csak tippelni tudtam, hogy piros felhõk vannak a kabáton. A fogastól távolabb egy ajtót láttam, bár nem hiszem, hogy az kijárat lenne. Inkább csak egy fürdõszoba. Ahogy tovább méregettem a szobát egy sötét alakra lettem figyelmes, aki a falnak támaszkodott. Mikor észrevette, hogy õt figyelem, elrugaszkodott a faltól és felém kezdett közelíteni.

"Ne gyere közelebb!"- kiabáltam rá, de semmibe vette. Egyre csak közeledett, nekem pedig az ijedtségtõl szürke szemeim kikerekedtek, pulzusom felgyorsult. Az illetõ az ágyam mellett megállt, elém hajolt, amivel kényszerített, hogy hátráljak. A hátam a falnak ütközött és a légzésem megakadt. Amikor a szemem hozzászokott a sötéthez nagyon meglepõdtem. Nem is egy férfi, hanem egy fiúval találtam szembe magam. Szemei az enyémekhez voltak hasonlóak, hosszú barna haját a hátán, alul kötötte össze. Körülbelül annyi idõs lehetett, mint én, vagy csak egy-két évvel idõsebb. De ami a legszembetûnõbb volt az a fejpántja rajta Konoha jelével. De miért van áthúzva?

A kezét a fejem mellett a falnak támasztotta, így a fejem a két keze közzé került.

"Eszedbe se jusson ellenállni vagy esetleg megszökni! Úgy is megtalálunk Hinata!"

Mi? Mégis honnan tudja a nevem?

"Mostantól itt fogsz élni velünk. Ha szót fogadsz, nem lesz semmi baj. De ha ellenkezel, akkor büntetést kapsz."

"H-Honnan tudod a nevem? K-Ki vagy te?"- kérdeztem sok bátorságot összeszedve. -"H- Hogy-hogy itt fogok élni? Mi ez a hely? Miért rabol...."

"Hallgass!"- kiabált rám a fiú. - "Majd mindent megtudsz. De csak a maga idejében. Ne követelõzz, mert büntetést kapsz!"

**********

A fájdalom az oldalamba hasított és megszakadt az álom. Kinyitottam a szemeimet és a kórház ismerõs fehér plafonja terült el elõttem.

"Hazaértem"- mondtam, majd nagyot sóhajtva felültem. A kórházi ágy nyikorogva nyugtázta, hogy felállok eddigi fekvõhelyemrõl. Az ággyal szemben egy tükör volt felakasztva a falon. Odamentem és három év után most elõször néztem szembe magammal. Hosszasan bámultam a tükörképem, de aki visszanézett rám, az már nem én voltam. A helyiség ajtaja eltolódott es egy narancssárga-fekete ruhás fiú lépett be rajta. A pillantásom egybõl a fejpántjára szegeztem. Konoha jele. A gyomrom összerándult az idegességtõl. Bár nem volt nálam semmi fegyver, ennek ellenére támadóállásba helyezkedtem.

"Nyugalom! Itt már nem eshet bajod!"- közölte velem, majd becsukta maga mögött az ajtót, s közelebb jött. Ellenben a nyugtatgatásával nem érte el, hogy lehiggadjak, de leeresztettem a kezem. A srác is lecsillapodott és közelebb jött hozzám. Ahogy közelített úgy mértem végig a feje tetejétõl egészen a talpáig. Tény és való hogy nem nézett ki egy gyilkosnak. És nem is volt olyan rémes. Kifejezetten helyes fiú volt.

"Hogy hívnak?" - érdeklõdött a fiú.

Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne, mégis válaszoltam neki.

"Hinata"- válaszoltam kurtán.

"Rendben Hinata. Tsunade banya szerint komolyak a sérüléseid, de meggyógyulsz. Pár nap után kiengednek a kórházból." - Pár nap? Nem tudok itt maradni egy percig sem tovább. Nem bírom.

"Nem! Az nem lehet! Nem bírok itt maradni tovább!" - közöltem vele és ezzel a lendülettel a hátam mögötti ablakhoz szaladtam es kiugrottam rajta.

"Hé! Gyere vissza!" - kiáltott utánam a srác.

Nem érdekelt, hogy mezítláb vagyok. Az egyik háztetõrõl a másikra ugráltam. Úgy éreztem, hogy egy nagy tehertõl szabadultam meg. Csak futottam, míg a lábam bírta. Még az sem érdekelt, hogy szakadt az esõ. Csak még jobban éreztem a szabadság ízét.

Éppen ugrottam az egyik tetõrõl a másikra, de mikor a ház fedelén landoltam, a lábam megcsúszott és esni kezdtem. Megállíthatatlanul zuhantam, de mielõtt a földbe csapódtam volna, egy ember elkapott engem és megmentett. Erõs karja stabilan tartott, mígnem egy közelben lévõ faágára nem értünk. A két izmos kar letett a fa ágára és egy ismerõs hang szólított meg:

"Jól vagy?" - kérdezte aggodalmas hangon.

Felnéztem és egy pár tengerkék szempárral akadt össze a tekintetem. A srác a kórházból? Mégis hogy került ide? Biztos vagyok benne, hogy leráztam!

"Hogy találtál rám?" - puhatolóztam.

"Tõlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen! Nem az a típus vagyok, aki feladja!" - mosolygott rám. - "Gyere, segítek!" - s már nyújtotta is a kezét felém.

Kinyújtottam a kezem, az övébe tettem és felsegített.

"A nevem Uzumaki Naruto."

Sziasztok! :) Nem tudom, hogy mennyire vagyok jó az írásban, de úgy éreztem, hogy most megpróbálkozom egy könyvvel. Azt sem tudom, hogy mennyire fog nektek tetszeni, de remélem sokan elolvassátok majd. Bocsi, hogyha van benne helysírási hiba. De nagyon köszönöm, hogy elolvastad. Remélem megragadott a kezdés és folytatod is. Jó szórakozást hozzá!

Nem tudom milyen idõközönként rakok majd ki fejezeteket, mivel suliba járok és nincs túl sok szabadidõm. Ezért elõre is bocsi. Ennek ellenére megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból és a történetbõl!

Ezeken a fejezeteken nagyon sokat szoktam dolgozni, úgy hogy megköszönném ha kommentelnétek és vote-olnátok!!!