Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

Szabadjára engedett érzelmek

Sziasztok!

Sok bocsi a hosszú elmaradásért!!! Válságba kerültem és nincs olyan sok idõm most hogy közeledik a suli vége. De engesztelésképpen egy kis csavart tettem a részbe. Hogy mi ez a csavar? Majd meglátod :)

Jó szórakozást!

Levegõért kiállt a tüdõm. Erõsen kapkodom az oxigént, de csak kevés jut a szervezetembe. A szemem gyorsan járja a terepet, hogy megtaláljam a célpontomat. Azonban csak sok zöld fát és néhány bokrot látok. Kiegyenesedem és szabályozni kezdem a légzésem. Lehunyom a szemem, lassan veszem a levegõt és összpontosítok.

Az elrablásom óta már több hét is eltelt. Az idõ múlásával, Neji segítségével és gondoskodásával már nem érzem, hogy bezártak volna. Inkább, mintha egy kalitkából engedtek volna ki. Az otthonomban csak el voltam rekesztve a külvilágtól, de itt..... mintha teljesen szabad lennék. Bár persze innen sem szabadulhatok, de napról napra próbálom megtörni Nejit, hogy árulja el nekem, miért raboltak el valójában.

Nem kellett sok idõ és kipattannak a szemeim. 'Megvagy.' – gondoltam. A jobb oldalamon lévõ tarsolyba nyúltam és egy shurikent vettem elõ. Egy gyors lendülettel a tõlem balra lévõ fa törzsébe dobtam bele, hogy elriasszam a vadat.

"Te aztán gyorsan tanulsz!" – hallatta a hangját a vad, s egy azonnali mozdulattal már ki is ugrott a rejtekhelyérõl. Egyenesen elém ugrott, s egy könnyed mozdulattal felállt.

"Gyõztem!" – jelentettem ki, majd egy mosolyt engedtem meg magamnak.

"Azért ennyire ne bízd el magad!" – figyelmeztetett. Meglepõdtem a kijelentésén, és óvatosan a hátam mögé szegeztem a tekintetem. – "Én szóltam!" – mosolygott az ellenfelem és egy kunait tartott a nyakamhoz. Leengedte a kést és azt mondta:

"Tartsunk egy kis szünetet." – Én csak bólintottam és az egyik közeli fa irányába szegültem. Leültem a hatalmas árnyékot nyújtó lombja alá és a törzsének támasztottam a hátam. A fejemet hátrahajtottam, s élveztem a kellemes nyári szellõ bársonyos érintését. Hallottam, ahogy Neji is követi a példámat és mellém ült. Kinyitottam a szemem és a megbújó rózsaszín virágokat fürkésztem a fa levelei között.

"Mondd mégegyszer." – szólalt meg a mellettem ülõ fiú.

"Huh?" – fordultam felé. Nem értettem, hogy mire gondol, hogy mit kellene mondanom, hogy mit szeretne hallani. Neji csak a földet bámulta, de mikor észrevette, hogy õt nézem, felém fordult.

"Mondd mégegyszer, amit akkor mondtál." – nézett határozottan a szemembe. Bennük, mintha tüzet gyújtottak volna, úgy égett és várták a válaszomat. Eszembe jutott, hogy mit is akar hallani. Elvörösödtem a kívánságára, de engedelmeskedtem és ellágyultak a vonásaim.

"Szeretlek, Neji!" – mondtam, de ahogy rám nézett, az olyan megigézõ volt, ezért inkább lehajtottam a fejem és a mellkasának dõltem. Elõször csak azért, hogy elrejtsem a kipirosodott arcomat és a bátortalanságomat, de mikor mélyen beszívtam az illatát, akkor már tudtam, hogy azért is, mert – bár még nem tudom teljesen biztosan, de – jelent valamit a számomra. Egy nagyon erõs köteléket alakítottam ki, ami, az ittlétem során egyre csak erõsödött és erõsödött.

"Neji-kun! Merre vagy?" – kiáltott egy hang a távolból. A hang irányába fordítottuk a fejünket, aki nem volt más, mint Neji egyik közeli barátja és kiképzõtársa. Én nem nagyon ismertem, hiszen csak egyszer találkoztam vele, amikor éppen ide tartottam, hogy kiszellõztessem a fejem, de meglepõdésemre itt találtam a mellettem ülõ fiút is és egy másik fiút, aki most éppen felénk közeledett.