Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

A múlt árnyéka visszatér

Félve, a hang tulajdonosára emeltem a tekintetem, de abban a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak ne tettem volna. Inkább maradtam volna boldog tudatlanságban, mintsem, hogy szembesüljek a valósággal.

Hizashi egy gúnyos mosollyal állt elõttem életnagyságban. De akárhogy is néztem nem úgy tûnt, mintha halott lenne, mint ahogy azt Neji mondta.

"E-Ez lehetetlen..." - hitetlenkedett Neji.

Hizashi csak gúnyosan felnevetett fia megdöbbenését és az én félelmemet látva. Már csak ettõl az ártatlan tettétõl is a pánik legnagyobb mértéke száguldott végig az ereimben, megbénítva végtagjaimat.

"Ugyan már, Neji... Nem lehetsz ennyire szûk látókörû! Komolyan azt hitted, hogy ilyen könnyen túl tudod szárnyalni az én több éves tapasztalatomat és csak egyszerûen eltenni lábalól. Ezt még te sem gondolhattad komolyan!" – mondta fiának címezve, majd rám vezette baljóslattól csillogó, elrettentõ szemeit.

"Te pedig... Ahogy látom, megérte három éven keresztül veszõdnöm veled... Erõsebb lettél és ez még a hasznomra válhat!"

Hangja hallatán kellemetlen, hideg borzongás futott végig testemen hatalmas és mindent elsöprõ félelemmel telítõdve. A mellkasomat mintha csak satuba fogták volna, úgy szorít. a levegõt kapkodni kezdtem, de az szinte sehogy sem akar eljutni a tüdõmig. Végtagjaim megállíthatatlanul remegtek, homlokomról hideg verejték csordogált le arcomon, ami lecsöppenve a földre esett, de mintha a testem is követni akarná a példáját, éreztem, hogy egyre jobban hagy el az erõm és én is a földön fogom végezni. Lábaim összerogytak a vállamon cipelt mázsás súlyok miatt - amit Hizashi felbukkanása okozott – mire csak elnevette magát.

"Na mi az Hinata? Már nem érzed magad nyeregben?"

Naruto mellém lépett és kezeit a két reszketõ karomra téve leguggolt mellém. Aggódva figyelte minden mozdulatomat, de én nem tudtam rá figyelni, csakis az elõttem álló, kínzó személyre.

"Hinata, ki ez?"

"Hizashi" – mondta Neji. – "Az apám."

A többiek hitetlenkedve nézték a férfi alakját, de õ csak ördögien vigyorogva állt elõttünk, mintha nem is akarna egyebet, csak megmutatkozni elõttünk. De mint mindenki, õ is elfedi a szemében megbújó igazságot és rejtve tartja a gondolatait és titkos terveit.

"Gondolom nem bájcsevegni jöttél..." – lép elém Kakashi lezser mozdulatokkal.

"Nem, jól mondod. A lányért jöttem. És õ most velem jön!" – biccentett felém.

"Azt lesheted!" – kelt ki magából az engem karjaiban szorosan tartó személy, majd ha lehetett még jobban magához húzott. – "Nem hagyom, hogy még egyszer akár egy ujjal is hozzányúlj!!!"

Engem ölelve, Naruto magára öltötte a róka alakját, majd védelmébe vonva felkapott karjaiba és hátrébb lépett, míg a többiek védõsáncot kialakítva elõttünk kötötték le Hizashi figyelmét.

A fiú kétségbeesve kereste a tekintetemet. Kezét arcomra téve kényszerített, hogy szemeibe nézzek, mire lágy hangjával sikerült kiszakítania a fogva tartó sokkból. Kérdések százat tette fel nekem, de válaszolni nem volt idõm, ugyanis Hizashi felénk kezdett el rohanni, de a többiek még idõben lefoglalták.

Naruto államnál fogva visszafordította a tekintetemet magához, majd mélyen a szemembe nézett.

"Hinata, ahhoz, hogy meg tudjuk állítani, muszáj megtudnunk, hogy kivel állunk szemben."

Elgondolkodva szavain rájöttem, hogy igaza van, így habozás nélkül bólintottam, majd már nyugodtabban bólintottam és bele kezdtem a mesélésbe.

"Hizashi volt az, aki elraboltatott engem. Aki éveken át fogva tartott és harci eszközt faragott belõlem. Õ hozatott ide évekkel ezelõtt az Akatsukivalés kényszerített, hogy fejlesszem tökéletesre a Byakuganom, és ehhez minden eszközt bevetett, ha kellett. Kegyetlen ember és nem ismer könyörületet! Õ kínzott meg és hagyta a sebeket a hátamon. Õ tehet mindenrõl!" – mutattam körbe. – "Nem bízhatunk benne! Semmit sem szabad elhinni neki, Naruto!"

Egy gondterhelt sóhajt eresztett el, a csata fele fordította fejét, majd szemeivel az emberek között kezdett el cikázni.

"Neji!" – az említett hátrakapta a fejét, majd még egy gyors pillantást vetve az apjára, mellélnk állt. – "Vigyázz rá! Segítek a többieknek."

"Naruto, nem mehetsz! Nem ismeritek úgy õt, mint mi! Hogy hogy gondolkodik, hogy milyen taktikákat használ!"

A rókafiú nem foglalkozva a figyelmeztetésemmel megragadta Neji felsõjét és közelebb húzta magához, majd úgy suttogta neki szavakat.

"Nem engedheted harcolni! Ha bármi baja esik miattad,... a puszta kezemmel öllek meg!"

Nejinek láthatóan a szeme sem rebbent, de Narutonak jelezve, hogy értette, bólintott egyet, majd indulatosan leszedte magáról a kezeit és mellém guggolt, hogy felsegítsen immár nyugalmat árasztva szemeibõl.

Aggódva pillantottam Naruto után, de õ már javában belefolyt a harcba, engem hátrahagyva.

Nem szabadott volna itt hagynia. Velem kellett volna, hogy maradjon. Miért teszi ezt? Miért áldozza fel magát mások érdekében?! Nekem is segítenem kell, különben meghalnak!

"Neji! Tudod, hogy nem tudom ölbe tett kézzel bámulni, hogy miattam sérülnek meg! Segítenünk kell!" – fordultam segélykérõen a fiú felé.

"Hinata, figyelj ide! Ez nem olyan helyzet, amit pár szép szóval el tudsz intézni. Az apám nem olyan, mint én. Õt nem tudod rábeszélni a másfajta életre. Õ ha tesz valamit, akkor azt megfontoltan teszi és magabiztosan. Eltántoríthatatlan a céljától!"

"De akkor is tennünk kell valamit!! Én nem fogom tétlenül nézni, ahogy mások küzdenek helyettem!" – kiabáltam rá.

Kiszakítottam a kezemet az ujjai szorításából, majd céltudatosan néztem szürke szemeibe.

"Nem érdekel, ha te nem jössz velem, de én akkor is megyek és az utolsó csepp véremig harcolok!"

Megfordultam, hogy gyorsan bepillanthassak a csata kimenetelébe, mire szembetalált a tudat, hogy ha még túlerõben is vagyunk, Hizashi túlságosan jól a maga javára tudja fordítani a számára rossz helyzeteket is. Egy mély levegõt véve indultam meg, mire Neji a csuklómra fogva megállított.

"Nem hagyom, hogy egyedül csináld ezt végig!" – mosolygott elszántan, mire nekem is egy apró mosoly kúszott az ajkaimra. A csuklómról a tenyerembe csúsztatta a kezét és összefonta azokat az enyéimmel, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit, hogy azok körül kirajzolódjanak az erek. Felnyitva szemét egyenesen rám nézett. – "Menjünk!"

Én is hasonlóan cselekedtem, elõhívtam a Byakuganom és megszorítva a kezét indultunk segíteni a barátainak.