Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

A kiképzőtér

A fejem valamilyen kellemes, kemény tárgyon pihent. Fogalmam sem volt, hogy mi volt az, de egyfajta zajt is hallottam onnan. Jobban mondva kettõ hangot. Az egyik ritmikus dübörgés volt, ami nagyon megnyugtató volt a számomra, míg a másik egyenletes és halk. Felemeltem a kezem és átöleltem ezt a tárgyat.

Résnyire kinyitottam halványszürke szemeimet, de azonnal ki is pattantak abban a pillanatban, ahogy megláttam, hogy hova helyeztem a fejem az éjszaka során. A fiú a hátán feküdt és a bal kezével átölelte a hátam. Az arcom Neji fedetlen mellkasán feküdt, míg a kezem pedig a hasát ölelte át. Eleresztettem a derekát és egy gyors lendülettel felültem az ágyon, majd végig gondoltam, hogy mi is történt az elõbb.

"Mégis mit csinálok én?!" – kérdeztem, talán egy kicsit hangosan. Ránéztem az alvó fiúra, majd a szobának szenteltem a figyelmem. Egy mélyet lélegeztem, s lassan 'kiengedtem' a bennem felgyülemlett feszültséget.

"Lám-lám....... csak nem elpirult valaki? Mit csináltál?" – ütötte meg a fiú mély, bársonyos hangja a fülem, ami gúnyosan csengett. Ránéztem, és ahogy az arcára szegeztem a figyelmem, egy vigyor jelent meg rajta. A kérdésére még jobban elpirultam.

"É - Én nem csináltam semmit." – adtam a kérdésére a választ, de ahogy elnéztem õt, nem úgy nézett ki, mint aki meg van elégedve a válaszommal.

"Na? Nem csináltál semmit, mi?" – ült fel az ágyon egy könnyed mozdulattal és átkarolta a derekam. Én csak ránéztem a kezére, amivel átölelt és visszapillantottam rá. – "Na? Nem jutott eszedbe? Vagy talán csak nem akarsz emlékezni rá, ahogyan átöleltél és a fejed a mellkasomra hajtottad?"

Mi?! Honnan tudja? Az az egyetlen magyarázat, hogy hamarabb felébredt, mint én és látta, ahogyan rajta fekszem. A tekintetemet leszegtem és az ölemben lévõ kezeimre meredtem. Hogyan is képzelhettem azt, hogy nem veszi észre? Hisz õ minden apró dolgot észre vesz! A legapróbb részletet is!

"S – Sajnálom. Nem vettem észre, hogy mit csinálok." – próbáltam menteni, ami menthetõ, nehogy egy újabb büntetést kapjak. A kezem remegett a félelemtõl. Éreztem a tekintetét magamon, de nem mertem felnézni. Inkább csak a kezeimet néztem, ahogy szorongatom õket.

"Nyugalom." – mondta, majd a szabad kezét rátette az én remegõ kezeimre. – "Nem kell félned, nem bánthatnak többé! Nem engedem!" – közölte, majd elvette a kezeimrõl az övét és az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. A szeme az arcomat kémlelte, s mikor már nem tudtam, hogy mit fog lépni, akkor megmozdult. Egyre közelebb hajolt hozzám, s végül a homlokát a fejemnek támasztotta, amitõl egyfajta nyugalmat éreztem.

"Nem hagyom, hogy bajod essen!" – nézett rám. Nem igazán bíztam meg benne, és nem is hittem el teljesen, amit mondott, de a lelkem nagy része igazat adott neki. Az, hogy a homlokát az enyémhez érintette, elárasztotta a testem nyugalommal. Már nem remegtem és nem féltem semmitõl. Kihasználtam az alkalmat és élveztem, hogy a közelemben van.

Nem tartott sokáig a pillanat, hiszen felállt az ágyról és a fürdõszobába ment. A fürdõben eltöltött néhány percet, majd vissza sétált, de nem jött az ágyhoz. Megállt a szoba közepén és engem nézett. A kezében ott lógott a fehér felsõje, amit tegnap a mosdóban hagyott. Felemelte, majd felvette, de egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, ami közöttünk létrejött.

"Mutatok valamit. Gyere!" – mondta, majd nyújtotta felém a kezét. Felálltam az ágyról hezitálás nélkül és a kezébe fontam az én apró kezem. Leeresztettük a kezünket, majd az ajtó felé kezdett húzni. Két kattanással kinyílt a cellám ajtaja, amit már nem teljesen tekintettem börtönnek. Becsukta utánam az ajtót és mutatta az utat.

Egy tágas, nyitott téren állhattunk meg, ugyanis amint beléptem a nyitott ajtón az az érzés csapott meg, hogy szabad vagyok. A helyiség a plafonon lévõ repedéseken átszökõ fényekben úszott. Nem volt sötétség, de lehetett volna világosabb is. Egy hatalmas terület terült el elõttem, ami akkora volt, mint Konoha egynegyede. A terep teles – tele volt fákkal és bokrokkal, valamint egy apró folyó is kanyargott a közelben, aminek lehetett hallani a morajlását.

"Ez egy kiképzõterem. Itt szoktunk edzeni az apámmal és néhány shinobival. De leginkább csak magam jövök le ide és elütöm az idõt valamivel." – fordult a kiképzõterem felé.

"Mit szoktál csinálni itt?" – rá néztem, s nem is vártam a kérdéssel, azonnal feltettem neki, mivel túl kíváncsi voltam.

"A legtöbbször edzek, de van, mikor csak ide jövök sétálni, gondolkodni, tekercseket olvasni vagy csak elmenekülök a Világ elõl." – meredt a távolba. Követtem a példáját és az elõttem elterülõ tájat néztem, hallgattam és éreztem. Egy gondolat hirtelen átsuhant az agyamon, s egy gyors mozdulattal Neji felé perdültem.

"Keressük meg a patakot! Kíváncsi vagyok, hogy milyen!"

"Milyen patakot?" – nézett rám Neji kérdõ fejjel.

"Nem hallod? Itt van a közelben! Tisztán hallom minden hullámnak a robaját." – lepõdtem meg, hogy már talán évek óta is ide jár, de nem látta még a patakot. Én talán egy kicsit túlságosan érdeklõdtem egy egyszerû patak iránt, de meg volt alapozva. Az otthonomban, a kertben volt egy kis patakunk, és ha valami rossz dolog történt vagy csak rossz kedvem volt, akkor kiültem a folyópartra és hagytam, had sodorja el ezeket a rossz dolgokat.

"Én nem hallok semmit, csak a szellõt és a madarakat. Semmi mást." – magyarázkodott a fiú.

"Gyere!" – fogtam meg az egyik karját két kézzel, s elkezdtem húzni a hang irányába. Megállás nélkül rohantam és meg sem álltam a partig. A fiú botladozva követett és biztos, hogy idiótának nézett, de én tudtam, hogy miért rohanok. – "Erre lesz."

Amint keresztül futottunk egy nagy bokron, megálltam és elém tárult a csodálatos látvány. Nem is egy kicsi patak volt, hanem egy kisebb, gyönyörû vízesés. A gravitáció vonzotta a víztömeget és amint összeütköztek a hullámok pár sziklával, fehér hab formájában jelent meg és a körülötte lévõ teret friss, új levegõvel telítette be. A légkörben megbújó vízcseppektõl vizes lett a hajam, de nem érdekelt, inkább csak ösztönzött arra, hogy a vízesés közelében lévõ sziklára ugorjak.

Ellendültem a zöld fûvel tarkított talajról és egy nagy ugrással a folyó közepében elhelyezkedõ kõre érkeztem. Kiegyenesedtem, s a szemeimet a víztömegre szegeztem.

"Csodálatos!" – tátottam el a számat. Nem lehetett szavakkal leírni.

"Ez fantasztikus! Ez lesz az új kedvenc helyem itt!" – szólalt meg Neji nem sokkal mögöttem. Hátrafordultam és láttam, hogy mögöttem áll a vízen. Rámosolyogtam, majd egy csíny fordult meg a fejemben, ahogy néztem, hogy a figyelmét száz százalékosan a zuhatagnak szenteli.

Lassan lehajoltam, mintha le akarnék ülni a sziklára, de a kezem a vízbe mártottam és egy hirtelen mozdulattal meglendítettem azt és lelocsoltam Nejit. A 'küldetésem' sikeres volt. A fiú csurom vizes lett és felém kapta a fejét, de én csak nevettem.

"Hát ezt akarod?" – mosolyodott el elszántan és harcra készen. – "Akkor készülj fel, mert nem hagyom magam!" – hagyta el a száját a mondat, majd megindult felém lassan. Mire észbe kaptam már nem csak sétált, hanem rohant felém. Futás közben lehajolt a vízhez, chakrát gyûjtött össze a kezébe és már csak azt láttam, hogy végig a kezén egy 'vízostor' tekeredik.

"Tehát te víz típusú vagy." – állapítottam meg. – "Én sem hagyom magam!" – távolabb ugrottam és jeleztem neki, hogy felkészültem a harcra. Megformáltam a kézjeleket és támadtam.

Sziasztok!

Bocsi a kimaradásért, de húzós idõszakon megyek át. Ennek ellenére haladok vele. Ha tetszett a rész vote-oljatok és kommenteljetek. :)