Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

A Hyuga lány

Az idõ mintha megállt volna. Nem haladt vissza és elõre sem, csak megállt egyhelyben. Naruto ölelése egyre melegebb és melegebb érzésekkel árasztották el a testemet. Nem menekülhettem elõle. Nem szabadulhattam, de az igazság az, hogy nem is akartam kiszabadulni. Csak élveztem a pillanatot és az arcomat szorosan belefúrtam a fiú mellkasába. Meleg leheletét a nyakamon éreztem, ami borzongást váltott ki belõlem.

A Nap sebesen haladt a horizont felé, de még így is volt néhány óránk napnyugtáig. A reggeli kék éget most, mintha sárkányok tüze égetné, vörösre változik. A szél fokozatosan enyhül, mintha egy láthatatlan erõ felfogná azt és teljesen meg is szüntetné.

Kezeim között Naruto teste megfeszült és felemelte a fejét a nyakamtól. Engedett az ölelésbõl, arra késztetve engem is, hogy utánozzam. Kezeimet magam mellé helyeztem, de õ nem eresztette el a derekam. Egyszerûen érezni lehetett, hogy nem akarja elengedni. Felemeltem a fejem és láttam, hogy Naruto egyenesen a szemembe néz. Arcán látszott, hogy valami nem hagyja nyugodni, de nem tudja, hogy megkérdezheti-e, hogy milyen reakciót vált ki belõlem. Elkapta a tekintetét és mellettem a földet fixírozta. Lehajtottam a fejem és a mellkasát néztem, ami egyenletesen emelkedett fel és le.

"Hinata...." – felkaptam a fejem, mert azt hittem, hogy nem fogja megkérdezni, ami a fejében jár. – "Miért mentél a Hyuga birtokra? Kapcsolatban állsz velük?" – kérdezte. – "Mikor ebéd közben rákérdeztél, hogy mi lett velük, és közöltem veled, hogy nem voltak a házban a balesetkor vagy a merényletkor láttam a megkönnyebbülés az arcodon. Ebbõl gondolom, hogy kapcsolatban állsz velük. Így van?"

Tudtam, hogy nem fogom ennyivel megúszni ezt a beszélgetést. Mivel nem sok ideje vagyok a faluban, és szinte csak Naruto az egyetlen ember, akivel találkoztam, így megbízom benne. Fõleg azok után, hogy megmentette az életem, éjjel-nappal vigyáz rám és még az élete nagy titkába, valamint fájdalmaiba is beavatott. Úgy éreztem nincs más választásom és már nagyon el akartam mondani valakinek.

"Rendben." – egyeztem bele. Az Uzumaki fiú elengedte a derekam, kicsit hátrébb lépett és kinyújtotta a kezét felém. Meredten néztem a felém tartott kezet. Nem tudtam, hogy hova szeretne vinni, de a kíváncsiságom nagyobb erõvel bírt és a kezébe tettem az enyémet.

"Mutatok egy jó helyet, ahol senki sem zavar minket!" – közölte velem és a szikla pereméhez vezetett, ahol rá láttunk a Hokagék kõszobrainak a tetejére. – "Ugorj!"

"Mi?" – kérdeztem összezavarodva. De már idõm se volt felfogni, amit mondott, hiszen már leugrott és magával rántott engem is. Ügyetlenül zuhantam, de Naruto észrevette ezt és körém fonta a karjait, hogy megtartson.

"Most már nem fogsz leesni!" – mosolygott rám. Úgy tudott mosolyogni, mint senki más. A mosolya beragyogta az éjszakát és bárkit képes volt megváltoztatni. Ennek hatására a nyaka köré fontam a karjaimat és erõsen kapaszkodtam. Pár pillanattal késõbb a fiú lába végre földet ért. Lehajolt, s letett engem a talajra, majd a távolba mutatott.

"Innen a legjobb a kilátás! Ha valami baj van, vagy rossz dolog történt, akkor mindig ide jövök kitisztítani a gondolataimat." – fordultam a mutatott hely irányába. – "Úgy érzem, ha itt vagyok, akkor minden megszûnik körülöttem. A jó és a rossz egyaránt." – mondta, majd felém fordult. Rám mosolygott és leült a földre törökülésben. Felemelte a kezét és az enyémért nyúlt, de nem ellenkeztem, hiszen én egyeztem bele, hogy elmondom a történetet. Belefontam az ujjaimat az övébe és leültem mellé kinyújtott lábakkal.

Egy ideig a gyönyörû tájat bámultam, erõt gyûjtve a történet meséléshez. Naruto nem sürgetett, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem telt bele sok idõ és össze szedtem az elegendõ bátorságot, hogy elkezdjem az életem sztoriját.

"Én a Hyuga klánhoz tartozom....." – kezdtem bele. Naruto felkapta a fejét a meglepettségtõl és egyenesen rám nézett, de én nem álltam meg, mert ha most abba hagyom, akkor nem biztos, hogy tudom folytatni. – "Én vagyok Hyuga Hinata. Mivel én vagyok az elsõszülötte apámnak, Hyuga Hiashinak, így nekem az a dolgom, hogy erõsebbé váljak, és ha eljön az idõ, akkor én legyek a klánnak a vezetõje. Már három éves koromtól kezdve edzettek engem. Attól a naptól kezdve minden egyes nap, napkeltétõl napnyugtáig kitartóan kellett edzenem. Apám nagyon szigorú volt velem kapcsolatban, így különbözõ szabályokat hozott létre, hogy csak arra összpontosítsak, hogy erõsebbé váljak. Nem mehettem ki a házból soha. Minden nap minden perce be volt táblázva nekem, hogy mit kell csinálnom. De az apám nem számolt azzal, hogy én közben felnövök és élni szeretném az életemet." – meg kellett állnom, hiszen nem bírtam volna elmondani egyszerre, ami történt. A feltörõ érzelmek, könny formában jelentek meg a szemeimen és megállíthatatlanul folytak le a kerek arcomon. Nagy levegõt vettem és folytattam.

"A tizenhatodik születésnapom után pár nappal, odaálltam Hiashi elé és közöltem vele, hogy ki akarok menni a házból. Mivel megtiltotta, hogy elhagyjam az otthonom és feltételezte, hogy ki fogok szökni, ezért a nap huszonnégy órájába õrizet alatt voltam. Bármit csináltam, azt jelentették az apámnak, még ha megszokott is volt az, amit éppen csináltam. Néhány nappal késõbb Hiashinak egy másik faluba kellett mennie, hogy elrendezze az ügyeket a Hyugák körében. Mindenki magával vitt, csak engem és néhány embert hagyott itt, hogy engem védjenek és felügyeljenek. Azon az estén történt, hogy elraboltak és onnantól kezdve már egy másik ember lett belõlem. Azok az embere egy szörnyeteget csináltak belõlem." – csuktam le a szemem az égetõ könnyek miatt. A könnyek egymás után gördültek le az arcomon.

"Ha minden szörnyeteg ilyen gyönyörû és kedves, akkor találkozni szeretnék velük." – mosolyodott el Naruto és jobboldalra fordította a fejét, hogy rálátást nyerjen az arcomra. A szavak hallatán felkaptam a fejem és én is ránéztem. Gyönyörû és kedves lennék? A két szó miatt a szívem kihagyott egy ütemet.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Közelebb húzódtam Narutohoz, felemeltem a kezem és köré fontam õket. Megöleltem. A mellkasának döntöttem a fejem és a távolba néztem. Bíztam benne, hogy nem érti félre, és hogy nem zavarja, ha így teszek. Ezt azonban az követte, hogy a jobb kezét a derekamra helyezte és szorosan tartott. Semmi áron nem eresztett volna el, éreztem. Az arcomon egy halvány mosoly jelent meg.

"Végre látlak mosolyogni is! Kíváncsi voltam, hogy milyen vagy, amikor így teszel!" – A kijelentésre még nagyobb lett a vigyor a számon és közelebb bújtam a fiúhoz. Így ültünk ott az elsõ Hokage szobrán, amíg a Nap utolsó sugarai is eltûntek a horizonton.

**********

Naruto felsegített a szikla peremére és elindultunk hazafelé. Megálltam az úton és felnéztem az égre, amit már annyi ideje nem láttam. A sötét égboltot már a Hold uralta az alattvalóival együtt. A fehér gömb erõs fénysugarakat festett a falura, bevilágítva azt. A látványtól elmosolyodtam.

"Naruto" – kiabáltam utána, de nem vettem le a szemeimet a csillagokról.

"Hmm?" – fordult vissza felém.

"Mit szólnál egy versenyhez?" – kérdeztem, mivel túlságosan kíváncsi voltam.

"Nem igazán tartom jó ötletnek! Nem kellene megerõltetned magad!" – próbált lebeszélni. De én már elhatároztam magam és nem engedtem ebbõl.

"Ugyan! Nem fogom megerõltetni magam! Ígérem!" – néztem rá. – "Kérlek!"

Az Uzumaki fiú nem helyeselte ezt a versenyt. Látszott már csupán a tekintetében is, de végül megenyhült és beleegyezett.

"Hol legyen a cél?" – kérdezte.

"A házadig. Semmi különleges csak egy kis futóverseny. Lehet a földön vagy akár a házakon is. Ahol szeretnéd." – mondtam a szabályokat. – "Innen kezdjük." – rajzoltam meg egy hosszú rajtvonalat. Naruto és én ráálltunk a kezdõhelyre, ahonnan az egész verseny kezdõdött.

"Mehet?" – kérdezte.

"Bármikor!" – adtam rá a választ.

"Akkor vigyázz, kész........RAJT!" – kiáltotta el magát és kezdetét vette a verseny.

Sziasztok! Bocsánat a hosszú kimaradásért, de leblokkoltam. Jó olvasást a többi részhez! :)