Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

Kurama

A Nap elsõ, meleg sugarai vetõdtek az arcomra, és egy kicsit furán is éreztem magam. Bár már normálisan kaptam levegõt, de a mellkasom még mindig szorított. Hirtelen egy furcsa érzés támadt bennem, mintha éreznék egy különös lángot. Ez a láng mozgott is és ekkor döbbentem rá, hogy ez egy chakra. Képes vagyok érzékelni másokat?

Ez az erõs chakra egyre csak közeledett és nagy veszélyt éreztem felõle. Annak érdekében, hogy ne keltsek gyanút a közelgõben, úgy tettem, mintha mélyen aludnék. A léptek már egészen felhangosodtak, amibõl rájöttem, hogy egy helyen lehetünk. Hangosan kopogott ez a valami, majd mikor már csak néhány centire lehetett tõlem, kipattantak a szemeim és gyorsan lerántottam magamról a takarót, majd ráugrottam a támadóra. A bal kezemmel megragadtam a pulcsija nyakát és a jobb kezemet ökölbe szorítottam és rá szegeztem Fenyegetõen néztem a támadómra.

"M – Mégis mi a fenét csinálsz???" – kiáltotta el magát a támadóm. Egy meglepett, ismerõs arccal találtam magam szemben.

"N – Naruto?!" – csodálkoztam el, majd lejjebb eresztettem az öklömet. – "Jaj, nagyon sajnálom! Én. én nem akartam! Ne haragudj!" – szórtam össze-vissza a bocsánatkéréseket. Gyorsan leszálltam Narutoról és lehajtottam a fejem.

"Miért támadtál le ilyen hirtelen?" – ült fel a fiú és rám szegezte a pillantását, amely olyan volt, mintha teljesen átlátna rajtam. A jobb lábát felhúzta magához és ráhelyezte a kezét, hogy megtámassza azt.

"Bocsánat. Én tényleg nem akartalak bántani. Én csak egy erõs és hatalmas chakrát éreztem és" – hadartam a történteket, majd Naruto felemelte szabad kezét és megállásra kényszerített.

"Te képes vagy érzékelni mások chakráját? Hûha!" – mosolyodott el, s le pillantott a padlóra, ahol éppen ültünk. – "Azt mondtad, hogy egy erõs, hatalmas chakrát éreztél?"

"Igen. De mi ez a hatalmas erõ? Ez benned van?" – fürkésztem az arcát, hátha megtudok valamit. Egy percig elgondolkodott, majd felemelte a fejét és rám szegezte azt az elragadó mosolyát.

"Szeretnéd tudni, hogy mi az, ami bennem él?" – kérdezte. Én csak néztem Narutot. Nem tudtam, hogy mi a helyes válasz. A fejem lehajtottam és a padlót kezdtem bámulni. Ha megkérdezem, akkor lehet, hogy azt kívánom, hogy bárcsak ne tettem volna. Viszont ha nem teszem meg, akkor viszont nem fog nyugodtan hagyni a dolog.

Végre döntésre jutottam, és nem fogok eltántorodni. Felemeltem a fejem és határozottan bólintottam.

"Rendben. Készülj el, elmegyünk valahova." – közölte velem és felállt a földrõl. Felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földrõl, amit elfogadtam. Az elõszoba fele kezdett vezetni, ahol a cipõink voltak. Megálltunk a helyiségben és felhúztuk a cipõinket. Már nem féltem tõle. Azonban nem értettem valamit. Ha megmutatja, hogy mi lakozik benne, akkor miért megyünk el máshová?

"Naruto.." – kezdtem el, amire õ felnézett és kérdõn tekintett rám. – "Miért megyünk el? Nem mutatod meg nekem, amirõl az elõbb beszéltünk?" – kérdeztem rá, amire kíváncsi voltam, miközben bekapcsoltam a lábbelimet. Felegyenesedtem és felé fordultam.

"Ne aggódj! Betartom az ígéretem. Csak nem itt." – egyenesedett a fiú is fel és a bejárati ajtóhoz lépett. Kinyitotta azt és kihívott engem is. Lassan én is elindultam az ajtó irányába, de egy kicsi valami visszatartott. Megálltam az kijárat elõtt és magam elé néztem. Megint megszólalt a kis hang a fejemben, ami mindig csak bajba sodort. Most nem fogok engedni neki. Én irányítom az életemet és nem õ, csakis én. Újra elindultam és kiléptem az ajtóm.

A város, mint miden nap, békés és virágzó volt. Az emberek jöttek és mentek, jártak ide-oda, össze-vissza. Mikor már annál a helynél jártunk, ahol elõzõ nap ebédeltünk, akkor azt hittem, hogy majd Naruto oda fog elvezetni engem. De nem állt meg és nem is fordult oda, csak tovább sétált.