Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

Az igazi otthonom

Akármennyire is próbálkoztam az alvással, valahogy nem sikerült álomra hajtanom a fejem. Csak feküdtem az ismeretlen fiú ágyában és hallgattam az éjjeliszekrény fölötti óra végeláthatatlan kattogását. Már meguntam a folyamatos fekvést, így felültem az ágyon és rápillantottam a ketyegõ vekkerre. Még csak hajnali fél kettõ volt. Valami nem hagyott nyugodni. Muszáj volt utána járnom, különben sosem lesz nyugtom. Az ablakhoz kúsztam, s halkan kinyitottam, nehogy Naruto meghallja.

Kiszökkentem a nyílászárón és bár mezítláb voltam, de nem akadályozott meg, hogy véghez vigyem a célomat. Háztetõrõl háztetõre ugráltam, miközben próbáltam felidézni, hogy merre is lehet, amit keresek?

Utam során szemügyre vettem a települést. A falu lakóházainak ablakából fel-felragyogtak a fények, de a legtöbbjük sötétségbe borult, ráébresztve engem, hogy milyen késõre jár. Fejem fölött számtalan csillag ragyogott, kecsesen csillogva, hogy felhívják magukra a figyelmet.

A tekintetem újra a földre szegezõdött és a távolban végre megláttam, amit olyan nagyon kétségbeesve kerestem. Minden erõmet összeszedtem és a legnagyobb gyorsasággal - amit a lábam el tudott viselni – rohantam a célpontomhoz.

Egy romos ház elõtt álltam meg. A gerendák – amik valaha a tetõt tarthatták – a földön feketén és égetten hevertek. A terasznak és a ház alapjának már szinte nyoma sem volt. Közelebb merészkedtem a ház romjaihoz, de egy papírlapra léptem. Visszaléptem egyet és lehajoltam a papírét. Bár a lap fekete volt, még lehetett látni a rajta lévõ rajzot. A papíron két kislány volt. Kicsit távolabb tõlük egy férfi és egy nõ állt. A háttérben pedig egy hatalmas ház állott.

Újra a romos házra néztem és a gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben.

"Mi történhetett itt? Ki tehette ezt?" – léptem a romhalmaz felé.

"Héj! Mit keresel itt? Ez lezárt terület!" – hallottam a hátam mögül és lassan megfordultam. Egy szürke egyenruhás férfi volt. Az arcát egy festett maszk takarta, így nem láttam. Haja fekete volt, mint az éj.

"Mi történt itt?" – kérdeztem talán egy kicsit követelõzõen. A hangomban aggodalom vert tanyát és nem is akart távozni. A maszkos férfi közelebb jött hozzám, de én csak egyre távolodtam tõle.

"Állj meg!" – utasított a férfi. A félelemtõl irányítva rohanni kezdtem és a közeli erdõ fele vettem az irány. A fák vastag ágain menekültem üldözõm elõl. A hold fénye csupán néhány résen hatolt át az elképesztõ fák hatalmas lombkoronáján, de így is pont eleget, hogy lássam, melyik ágra kell ugranom. Egy sötétebb szakaszra értem az erdõben, ahol már nem jutott úgy át a fény a levéltengeren, mint eddig. Ennek következtében nem vettem észre egy kisebb ágat, megbotlottam benne, és leestem a földre. Hangos puffanással terültem el a földön, majd felkiáltottam a fájdalomtól. Nem éreztem mást csak a lüktetést a kezemben. Lehet, hogy eltörtem. Futott át az agyamon a gondolat.

Idõm se volt ezen gondolkozni, mivel az idegen férfi egy akrobatikus mozdulattal a talajra ugrott, majd felállt és felém kezdett el sétálni.

"Most velem jössz!" – parancsolt rám és a háta mögül elõhúzta a katanáját, és rám szegezte. Ám ekkor egy számomra újabb ismeretlen férfi ugrott közém és a szürke ruhás közzé. Lassan és lezseren felállt, majd a kezét hanyagul a zsebébe tette. Ruhája sötétkék volt, amit egy zöld színû jounin mellény tarkított. Kezén ujjatlan kesztyû, ruha ujját pedig feltûrte. Haja fehér volt, mint a legszebben ragyogó csillag, amit ma láttam idefele jövet.

"Elég lesz! Õt hagyd rám!" – utasította a fekete hajút a jounin.

"Kakashi, mit keresel te itt?" – kérdezte hangulatmentesen a katanás férfi, majd lejjebb eresztette a fegyverét. Értetlenül néztem a beszélgetésüket, hiszen képtelen voltam felfogni, hogy mi is történt pontosan. Õk ismerik egymást? Miért akart magával vinni a fekete hajú férfi? És mit értett azon, hogy lezárt terület?