Utánad a sötétségbe [☆Átírás Alatt☆]

Meghívás ebédre

Csendben sétáltunk egymás mellett a nyüzsgõ utcában. Két oldalon különféle bódék és árusok lepték el az utat. A szemem az egyik bódéról a másikra ugrott, izgatottan szemlélve a tartalmát. A Nap az égbolt közepén helyezkedett el jelezve, hogy itt az ideje ebédelni. Nem a Nap volt az egyetlen, ami felhívta a figyelmünket az ebédidõre. Éppen az egyik árusnál voltunk, aki szebbnél szebb ékszereket árult, amikor megkordult a hasam. Naruto elnevette magát és tovább vezetett e végeláthatatlan utcán.

"Gyere, már nem vagyunk messze." – mondta. Belenézett a szemembe, megfogta a kezem, majd futva maga után húzott mutatva az utat az étteremig. A következõ néhány száz métert futva tettük meg.

A gondolataim, mint mindig most is elkalandoztak, de most nem teljesen, hiszen az elõttem lévõ fiúról elmélkedtem. Még csak egy napja ismer és máris annyi mindent tett értem. Megmentett, mielõtt lezuhantam volna a tetõrõl, befogadott, vigyázott rám és most ebédelni is meghív. Hogy lehet valaki ennyire gondoskodó, segítõkész és megértõ?

"Nézd Hinata! Itt vagyunk!" – állt meg az Uzumaki fiú elõttem és egy középmagas épületre mutatott. A bejáratot textilanyag díszítette, amin az Ichiraku Ramen felirat állt. Maga az épületet megviselte az idõ, de látszott rajta, hogy nagyon ellenálló és nem fog engedni az összeomlásnak. – "Gyere, menjünk!" – húzott maga után.

"Héj, öreg! Két nagy adag ramen rendel!" – kiáltotta Naruto a szakácsnak, aki nagy örömmel fogadott minket.

"Ó, hát te vagy az Naruto. Jó újra látni!" – örvendezett az öreg. – "És ki ez a szépség az oldaladon? Csak nem a barátnõd?" – kérdezõsködött. A szó hallatán az arcom bíbor vörösre váltott és kerültem a szemkontaktust.

"Nem-nem. Csak tudod, most én gondoskodom róla. Mindössze csak egy napja van a faluban, és nem volt hol aludnia, szóval én kisegítettem egy kicsit."

A szemem sarkából a fiúra pillantottam, aki rám nézett és oldalra biccentett a fejével, jelezve, hogy foglaljunk helyet. Én a középsõ széken foglaltam helyet, míg Naruto a bal oldalamra ült. A levegõben finomabbnál finomabb illatok keringtek, tovább fokozva az éhségemet. Míg vártunk az ebédünkre, valami nagyon fúrta az oldalamat. Emlékeztem, hogy mikor a sebeimrõl kérdezõsködött, azt mondta, hogy õ is hasonlót élt át. Vajon mire gondolhatott? Addig marta a kíváncsiság az oldalamat, míg össze nem szedtem minden bátorságomat és meg nem kérdeztem.

"Figyelj, Naruto." – kezdtem bele bizonytalanul. – "Tegnap, mikor megláttad a hegeket a hátamon, azt mondtad, azért szeretnéd tudni, hogy mi történt velem, mert te is hasonlót éltél át." – hallgattam el, hogy Naruto fel tudja dolgozni a kérdést. A teste megfeszült, lehajtotta a fejét és egy apró papírt kezdett el piszkálni az étlapon. – "Mi történt veled?"

Szilárdan néztem, ahogy a fiú feldolgozza a kérdést és némán dühöng magában. Ahogy így elnéztem, amint némán harcol a benne lévõ sötétséggel és fénnyel, rájöttem, hogy nem csak én vagyok az, aki szenvedett a múltban. Amikor már azt hittem, hogy nem fog megszólalni, akkor egy nagyot sóhajtva belekezdett a történetébe.

"Ez nem olyan átlagos történet, mint a többi. Biztos, hogy hallani akarod?" – fordult felém, mire lassan, összezavarodva bólintottam egyet, bár nem voltam benne biztos, hogy egy ilyen figyelmeztetés után hallani akarom-e. Arca végtelen fájdalmat és szomorúságot árasztott, amitõl majd megszakadt a szívem.

"Minden tizenkilenc évvel ezelõtt kezdõdött, mikor még a Negyedik Hokage irányította Konoha ügyeit." – kezdett bele és lenézett az elõtte heverõ étlapra, hogy ne kelljen rám néznie. – "Akkoriban ért véget a Harmadik Nagy Ninja Háború, és bár az országok békét kötöttek, nem volt szoros kapcsolat közöttük. Az egyik éjszaka úgy kezdõdött, mint a többi, de szörnyû véget ért. Azon a napon, mikor megszülettem egy maszkos férfi támadt a falura. Õ idézte meg a Kilencfarkú rókadémont és felhasználta a falu elpusztítására. Rátámadt a szüleimre, a Negyedik Hokagéra és Kushinára, akiben a Rókadémon volt. Mivel anyában volt elzárva a róka, ezért elõször ki kellett szednie a démont a testébõl, és irányítása alá vonni. Ha egy Jinchuurikibõl kiveszik a Bijjut, akkor biztos halál vár rá. De az anyám erõs volt, és miután elszabadult a Kilencfarkú õ még az életéért küzdött. Apám sikeresen megmentette, de ezzel csak egy kis idõt nyert neki. Velem együtt biztonságos helyre vitte az édesanyám, majd õ visszament a csatatérre, hogy megvédje a falut. A maszkos fickót legyõzte, de a Kilencfarkú rókadémon már nagyobb ellenfél volt. Nem bírt vele. Mielõtt meghaltak, az apám belém pecsételte a Kilencfarkút." – Naruto szemében könnyek csillogtak. Nagy levegõt vett és folytatta. - "Évekkel késõbb, mikor a barátom, Sasuke elhagyta a falut, a Róka újra megjelent rajtam keresztül. Bár csak a vörös palástja jelent meg, mégis átvette felettem az irányítást. Az a palást marta a bõröm és súlyos sebeket ejtett rajtam. Képes lettem volna megölni a saját barátom, mivel a Róka elnyomott engem." – Sasuske jutott eszembe. Õ volt az, aki hajnalban üldözött engem. Õ Naruto barátja?

"Naruto Neked Sasuke a barátod?" – kérdeztem feszülten.

"Igen. De már lerendeztük, ami ránk tartozott, szóval ne aggódj. De miért kérdezed?" – tudakolózott.

"Hát. Csak, ami hajnalban történt.. akkor õ üldözött engem, mikor látta, hogy azon a helyen vagyok. Azt mondta, hogy az egy lezárt terület. Mit értett ez alatt?" – próbáltam többet megtudni a családomról.

"A családot, akik abban a házban éltek, megtámadták és felgyújtották a házat." – a mondat hallatán minden vér kifutott az arcomból. Ki tehette ezt? Miért csinálta? A mellettem ülõ fiú látta, hogy milyen sápadt vagyok és a jobb kezét a hátamra tette. – "Hinata, minden rendben? Nagyon elsápadtál."

A kérdés távolról hallatszott, szinte nem is hallottam, hogy Naruto mellettem folyamatosan kérdezget. Kattogtak a kerekek a fejemben, hogy ki lehet ilyen mértékû pusztításra, milyen indoka lehetett rá és hogy miért éppen most?

Elegem lett abból, hogy folyton csak rossz történik velem, így elhatároztam magam, hogy most ne fogok ezen gondolkozni és inkább élvezem ezt a gyönyörû szép napot. Éreztem, hogy a vér újra folyik az ereimben. Oldalra fordítottam a fejem és aranyosan rámosolyogtam Narutora, hogy ne aggódjon, nincs semmi bajom.

"Jól vagyok, csak megrémít a gondolat, hogy mi lehet most azzal a családdal, akik abban a házban éltek. Jól vannak? Hol vannak most?" – kíváncsiskodtam.

"Ne aggódj, jól vannak, csak elhagyták egy kis idõre a falut, politikai okokból. A támadáskor nem voltak ott. Még nem tudják, hogy mi történt." –nyugtatott a fiú. Az új hír hallatán nagyon megkönnyebbültem. Akkor most már megnyugodhatok. De jó, hogy nem esett bajuk. Nem is tudom, hogy mit csinálnék a családom nélkül.

"Tessék, itt a két nagy ramen, amit kértetek. Jó étvágyat hozzá!" – mondta az öreg szakács és letette elénk a két tálat. Nem vártam, hogy kihüljön, hanem rögtön nekikezdtem.

Miután befejeztük az ebédet, Naruto kifizette és elmentünk egy kicsit sétálni. Felsétáltunk egészen a kõszobrokig, ami nagyon tetszett. Nem változott semmit, csak most már egy arccal több volt rajta. Tsunada-sama arcát az elmúlt pár évben faraghatták ki, míg én távol voltam az otthonomtól.

Volt egy olyan érzésem, hogy most nagyon hiányzik valami. Olyan hirtelen csapott meg ez az érzés, hogy nem tudtam, mi ez. Amikor a mellettem álló emberre néztem, aki a tájat szemlélte, rájöttem, hogy mi az, ami annyira hiányzik nekem.

"Naruto......" – kezdtem, de nem akartam befejezni a mondatot.

"Hmm?" – fordult felém egész testével és én kihasználtam az alkalmat. A kezeimet már emeltem, majd szorosan magamhoz húztam és megöleltem. Az arcomat a mellkasába fúrtam és beszívtam kellemes, megnyugtató illatát. Szegény Naruto nem tudta, hogy most mi is történt. De ennek ellenére nem engedtem el, csak még jobban öleltem. Néhány másodperc múlva megenyhült és a kezével átkarolta kicsi testemet. Õ is megölelt.