•αloɴe | мαrcυѕ & мαrтιɴυѕ ғғ.•

S01E20

Megbeszéltem a rendőrökkel,hogy elköltözöm Troforsból.

#2 hét múlva#

Holnap indulok is Osloba,de előtte mindenképp elbúcsúzok a Gunnarsen családtól.

Néhány óra múlva kopogtattam a Gunnarsen ház ajtaján. Gerd-Anne nyitott ajtót.

-Jó napot! Nem szeretnék zavarni,csak elbúcsúzni jöttem,mert olyan sok mindent köszönhetek ennek a családnak.
-Szia! Elmész?
-Igen,tudja,amióta Martinus meghalt,állandóan zaklatnak és fenyegetnek. Legjobbnak találtam,ha elmegyek Osloba.
-Értem,gyere be.

Bementem,és egyből Marcus szobája felé vettem az irányt,mivel már ismertem a járást,gyorsan odataláltam.

-Szia Marcus!
-Ó szia Eliza! Mi járatban?
-Búcsúzkodni jöttem. Tudom,én hoztam a sok bajt a családnak,de csak ti maradtatok nekem. Ezért tőletek akartam elsőként és utolsóként is elbúcsúzni.-amint ezt az Oscar beszédet elmondtam,Marcus odajött,és megölelt.
-Elizabeth,nagyon fogsz hiányozni. Nem csak nekem,hanem az egész családnak.

Még beszélgettünk egy keveset,majd átmentem Emmától is elköszönni. Amint beléptem a szobájába,odafutott hozzám,majd megölelt. Felvettem az ölembe,de ezt a pillanatot már száraz szemmel nem bírtam ki. Rájöttem,hogy mennyire szomorú dolog a búcsúzkodás.

-Mi a baj Elizabeth?-kérdezte Emma.
-Semmi,csak örülök,hogy látlak.-nem mondtam el neki,hogy elmegyek,mivel annyira boldog volt,nem akartam elrontani a kedvét.
-Ugye nem akarsz elmenni?
-Igazából azért jöttem,mert elköltözök Osloba. Búcsúzkodni jöttem.
-De ugye majd jössz látogatni? És majd hozol ajándékot?
-Persze.-csalt mosolyt az arcomra.
-Már is mész?
-Holnap indulok,de még össze kell pakolnom és már nincs sok időm.
-Rendben. Hiányozni fogsz.
-Ti is nekem. Szia Emma!
-Szia!

Nem volt szívem itthagyni,de el kell mennem Troforsból minnél előbb. Amint leértem a lépcsőn,Kjell-Erik a nappaliban tvt nézett,Gerd-Anne a konyhában főzött. Elköszöntem tőlük,de mivel tudom,nem szívesen látnak,ezért nem is beszéltem velük.

-Eliza! Várj!-szólt utánam Gerd-Anne.
-Igen?
-Mi is el szeretnénk búcsúzni.-jöttek oda mindketten hozzám.
-Bocsánat,hogy így viselkedtünk veled. Nem minden miattad volt. Mindenki hibás valamiben.
-De főként én.
-Ne hibáztasd magad! Viszont nem akarunk feltartani,menj!
-Rendben!
-Hiányzni fogsz nekünk.
-Önök is nekem.
-Szia!
-Viszlát!

Nem értem ezt a családot. Olyan nyugodtak. Mintha semmi se történt volna. Megölték az egyik gyereküket,és ugyanúgy élik az életüket,mint eddig.
Amint hazaértem,elkezdtem pakolni a bőröndömbe. A nagy pakolást egy csengetés zavarta meg. Kinéztem az ablakomon,hogy ki az. Egy ismeretlen fiú volt. Sejtettem,hogy zaklatni jön,ezért nem nyitottam ajtót. De a fiú csak jobban dörömbölt és csengetett. Azt ordibálta,hogyha nem nyitok ajtót,megy Osloba egy kés és egy puska társaságában. Nem hagyhattam,hogy megtegye,ezért kinyitottam.

-Mit sze...-amint megláttam,hogy ki az,megállt a lélegzetem. Matthew volt az,az általános iskolai szerelmem.
-Szia Eliza!
-Szia Matthew! Mit keresel itt?
-Kíváncsi voltam,hogy te vagy-e.
-Te is fenyegetni jöttél?
-Nem,dehogy.
-Akkor?
-Csak emlékszem arra a pillanatra,amikor általánosba bevallottad,hogy szeretsz.
-Jah én is.
-És én lepattintottalak.
-Igen,ezért is nem értem,hogy mi a fenét keresel itt....
-De akkor rosszul döntöttem. Egy ilyen lányt,mint te,lepasszolni másnak... Nagy hiba volt.
-Matthew,hagyj!-szóltam rá. Ő volt a rosszfiú az egész iskolában,de valamiért szerelmes voltam belé. Mostmár tudom,nem szabad vele kezdeni,mert aki eddig vele járt,mindenki megjárta.
-Jaj ne nyávogj már!-jött közelebb felém.
-Matthew!

Matthew annyira közeljött,hogy kihasználta az alkalmat,és megcsókólt. Eltoltam magamtól,de ő csak becsapta az ajtót,és belökött a szobámba.

-Matthew,mondom,hagyj békén!

Nem hallgatott rám. Lefektetett az ágyra,majd lefogott.....