•αloɴe | мαrcυѕ & мαrтιɴυѕ ғғ.•

S01E30

Azonban egyikőnk sem tudott aludni. Engem mart a bűntudat és a szégyen,amit akkor éreztem.

Ez az este az örökkévalóságig tartott számomra.

Reggel 6:30-at mutatott az óra,amikor kimentem a konyhába. Ráláttam a nappaliban telefonozó Martinusra. Nem szóltam hozzá,csak felkaptam a kabátomat,majd elhagytam a házat..

Hogy hova mentem? A temetőbe,hiszen nem mutatom,de anya nagyon hiányzik.
Beléptem a temetőbe,ahol nagy csönd uralkodott. Néhol felbukkant egy-egy ember,aki a szerettét látogatta.

Hamar odataláltam anyám sírjához,amelyre az útközben vett sárgarózsát tettem. Ez volt anya kedvenc virága.

-Szia Anya,újra itt vagyok... Tudom,nem vagy rám büszke,szégyellem magam. Nem akartam ezt tenni,de elvesztettem a fejemet... Kérlek,anya,segíts rajtam,nem akarom elveszteni őt is...-zokogtam.

Hosszú sírásba kezdtem,amire egy öregnéni felfigyelt.

-Drága csillagom,mi történt veled?

-Semmi érdekes...

-Hiányzik?

-Is..

-Ne sírj ennyire keservesen. Meséld el,hogy mi történt,hátha megnyugszol.

Ki ez a néni,és miért segít nekem?! Abban a pillanatban nem érdekelt,hogy egy idegen nénikének öntöm ki a szívem,hiszen végre valaki törődött velem.

-Tetszik tudni,olyat tettem,ami megbocsáthatatlan... Édesanyám nem lenne büszke rám.

-Mi történt kislányom?

-Van egy barátom,10 éve,hogy együtt vagyunk. Az esküvőnk pár nap múlva lesz... Vagyis... Lenne...

-Szakítottatok?

-Nem tudom... Megcsaltam a testvérével.. Nem akartam,mert szeretem őt.. Részeg voltam...

-Akkor még nincs minden veszve lányom. Menj,mondd el Martinusnak,hogy mennyire szereted.