•αloɴe | мαrcυѕ & мαrтιɴυѕ ғғ.•

MÁSODIK ÉVAD /S02E01/

Egyedül kell felnevelnem egy gyereket,úgy,hogy nem volt lehetőségem ellesni,hogyan kell...

Könnyektől elázott szemmel pakoltam össze cuccaim,de minden egyes darab Martinusra emlékeztetett,így nem ment olyan könnyen. A ruháimat vettem ki a szekrényből,amikor megakadt a szemem a gyűrűn. Az emlékek egyből előjöttek,mikor a színpadon kérte meg a kezem. Most pedig a közös házunkba sírok,mert hülye voltam és elüldöztem. Elővettem a telefonom és rápillantottam a közösségi oldalakra,hogy posztolt e valamit.
Az instagram 90+ új engedélykérést mutatott,így néhányat átnéztem anélkül,hogy elfogadtam volna. Néhányan a gyerekről vagy az esküvőről kérdeztek,de volt aki nekemesett,mert megtudta,hogy Martinus elment.
Lezártam a készüléket,majd elindultam a hűtőhöz. Éhes voltam,de egy falat se ment le a torkomon. Kínomban koncert videókat néztem,például a lánykérést is. A rajongók reakciója és a pillanat,amikor felmentem hozzájuk megrázott,torkomban gombóc keletkezett,amit lenyeltem és megemésztettem a tényeket. Valami furcsa zajt hallottam,így megállítottam a videót,hogy biztos legyek abban,hogy kintről jön e. Valóban az ajtó túloldalán matatott valaki. Majd nem sokára fordult a kulcs a zárban. Nem mertem odanézni,hiszen azt akartam,hogy Martinus legyen az. Felkapcsolta az a bizonyos idegen a villanyt a konyhában én pedig felálltam az ágyról,hogy megnézzem ki az.
Belebújtam a papucsba,majd kicsoszogtam. Martinus állt ott egy hátizsákkal a vállán. Odarohantam hozzá,és magamhoz szorítottam.
-Martinus..-szipogtam.
-Marcus elmondott mindent,csak a cuccaimért jöttem.-mondta változatlan arccal.
-Igen,és? Mit szólsz hozzá?
-Nem hiszem el,hogy ennyire mélyre süllyedtél. Mégis szerinted mit szólok ahhoz,hogy Marcussal összeköltöztök?
-Mi van? Ezt Marcus mondta?
-Igen,de ne tegyél már úgy,mint akinek új az információ.
-Így akar bosszút állni.-erre a mondatomra megtorpant a gardrób fele menet és kérdőn rámnézett.-Ez nem igaz. Kivizsgáltattam és a gyerek a tiéd. Ezt neki is el kellett mondanom amikor az otthonodban kerestelek.
-Mutasd a papírt!
-Nem hiszel nekem?
-Mutasd a papírt!-nem kellett többször elmondania,azonnal a hálóba mentem,majd megragadtam és kezébe nyomtam. Áttanulmányozta,majd rámnézett.
-Igen,valóban. De nekem akkor se normális,hogy a saját testvéremmel kellett osztozkodni a nőmön és a gyerekemen.
-Nem kellett. Egyszerűen csak össze voltam zavarodva.
-Eliza..körülbelül 10 évet éltünk együtt. Ez már alapból különleges kapcsolat. Én már nem érzem ugyanazt,mint az elején.
-Tessék?
-Jól hallottad. Szerintem az lenne a legjobb,ha elmennék,ahogy azt tettem nemrég.
-Szakítani akarsz?
-Lehetséges.
-Ez igen vagy nem?
-Nehéz elengedni azt a nőt,akibe már régóta szerelmes vagyok. Oviban szerettem beléd és ez rengeteg idő. Képtelenség ennyi ideig szeretni valakit,de nekem sikerült. Mégis úgy gondolom,hogy jobb lenne,ha elválnának útjaink.
-A gyereknek apa kell. Ha nem is vagy belém szerelmes.
-Éljünk tovább mintha nem történt volna semmi? Aztán szerencsétlen gyerek meg hazugságban éljen?
-Apa nélkül jobb neki?
-A két hét jár.
-Igen.. De te apukával nőttél fel. Nem tudod milyen és mit él át a gyerek.
-Ne gyere azzal,hogy te tapasztaltad. Tudom,mondtad.
-Még ha két hetente lát is. Tudod mennyire szar lesz neki,hogy a szülei már azelőtt szétmentek mielőtt megszületett?
-Igazad van teljesen.
-Akkor? Ha egy kicsit is szeretsz még..
-Szeretlek,de nem vagyok képes elfelejteni amit tettél.
-Nem kell elfelejtened,csak bíznod kell bennem és minden rendben lesz.
-Elizabeth.. hiányoznak a közös pillanataink.
-Nekem is.
-Elmegyek.. Majd visszajövök,mikor megszületett.
-És mi lesz velem?
-Szólj valakinek,de talán mindkettőnkre ráfér egy kis szünet.-vette fel hátára a táskát,amibe a beszélgetés alatt bepakolt néhány holmit,majd az ajtóban megtorpant és rámnézett. Hosszasan szemembenézett,de ahelyett,hogy elment volna felémindult. Megállt előttem,arcomat kezei közé tette,majd megcsókolt. Homlokunkat összeérintve dolgoztuk fel a történteket.
-Hiányozni fogsz Elizabeth Anderson.-s kilépett az ajtón.
Érzelmesebb búcsút nem is várhattam volna tőle. Könnyeim szinte időzített összhanggal és sebességgel kezdtek végigcsordulni arcomon,amiket kapásból letöröltem és egy nagy levegővel megpróbáltam elnyomni.