A kamera mögött || ✔️

Epilógus

Reggel 6 órakor a szokásos nyúzott kedvem helyett vigyorogva pattant ki a szemem, mivel ma van a 18. szülinapon. Régebben annyit ábrándoztam arról, hogy mennyire különleges lesz ez a nap, meg, hogy majd Kamival és Dalmával annyira odacsapunk, mint még soha. Hát, ez majdnem így is lett. Mármint Dalmával ezt meg tudom tenni, hiszen mégiscsak a testvérem és egy házban lakunk, de Kamival már nem biztos. Sőt egyáltalán nem. Az, hogy úgy döntött 11. végén, hogy ő nem jön vissza, hanem inkább a végzős évét is a nagyanyjánál fejezi be, elszomorított, de boldoggá is tett. Hiába nem találkozunk azóta sokat, ő rengeteget változott mind belsőleg, mind külsőleg. Sokkal kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, kedvesebb, ami nála nagy szó. Hát, amikor tavaszi szünetben hazajött és összefutottunk alig ismertem rá, mert ez az új mosolygós, vidám Kamilla teljesen új volt. Annyira hiányzik, és sajnálom, hogy nem lesz itt a bulimon, de majd úgyis bepótolom vele, meg tudom azt is, hogyha nem péntekre esne ez a nemes nap, akkor itt lenne. De ugye neki is suli van és nem lehet hiányozni, így érettségi előtt meg pláne nem. A gondolatmenetemet, amit a plafont bámulva folytattam le, Dalma szakította meg, amikor betrappolt a szobámba.

- BOLDOG SZÜLINAPOT SIS' - ugrott rá az ágyamra, vagyis rám. Egyesek öleléssel fejezik ki a szeretetüket, mások pedig úgy, hogy agyon nyomnak.

- Kösz, de most te tényleg azt mondtad, hogy sis'? - realizáltam az előbb hallottakat.

- Miért ne? Különleges alkalomkor, különlegesen kell mondani mindent - bölcselkedett.

- Ahha. De most mássz le rólam. Fúúú...te ez furcsa volt kimondani neked - nevettem el magamat.

- Sejtem. De Beninek biztos többször mondtad már - kacsintott rám Dalma, mire én tátott szájjal visszafordultam. Ő meg csak a nyelvét végighúzta a fogsorán kacér módon. A szememet forgatva bemutattam neki és inkább ott hagytam. Még a végén kitudja hova vezetne ez a beszélgetés. A nappaliba érkezve szerintem rosszkor voltam rossz helyen, mert apa helyezett el az ablak elé fólialufikat, amik a koromat mutatták. Próbáltam lassan visszasettenkedni a szobámba, hogy ne rontsam el a meglepijét, de ki más menne neki a falra szerelt polcnak, ahol családi képek vannak és verné le őket a földre, amik hangos csörömpöléssel terülnének szét rajta, mint Molnár Lia?

- Khm - vörösödtem el, amint apa megfordult és sietve felkapkodtam a fotókat. Szerencsémre egyik se tört el.

- Az én legkisebb lányom is felnőtt lett - szipogott apa, mire én elkerekedett szemmel néztem fel.

- Apa jól vagy? - egyenesedtem fel.

- Persze, csak olyan gyorsan felnőttél - szorított magához, én pedig csak megszeppenve váltam az események résztvevőjévé.

- Öhmmm......biztos - keresgéltem a szavakat, mert erre nem egyszerű választ adni.

- Még nem is olyan régen itt rohangáltál egy szál pelenkában, most pedig már kész nő vagy - törölgette a szemét.

- Hozzak neked apa egy zsebkendőt? - érdeklődött Dalma, aki több, mint valószínű, hogy a hátam mögött állt.

- Az most jól jönne - bólintott egyet.

- Jaj, Kálmán már megint elérzékenyültél? - sóhajtotta anya, aki akkor ért haza a boltból.

- Hogyhogy már megint? - kérdeztem anyától.

- Ugyanezt eljátszotta velem is - nézett fel Dalma a telefonjából.

- De Réka most nézd meg őket, kész felnőttek mindketten. Hamarosan kirepülnek, mi meg magunkra maradunk és szudukuzhatunk minden este - meredt rá anyára.