A kamera mögött || ✔️

2.

Másnap reggel az idilli madárcsicsergés helyett arra ébredtem, hogy a húgom ordít, hogy Őt miért kellett felkelteni, mikor Én még alszok.

- De ez nem fair - kiáltotta.

- FEJEZD MÁR BE - üvöltöttem ki neki, mert tudtam, hogy addig nem hagyja abba, míg fel nem kelek. Az meg nekem nem a legjobb, hogyha fejfájosan, idegállapotban megyek suliba, ráadásul rátett egy lapáttal a hangulatomra az is, hogy hétfő van.

Nulla életkedvvel felültem, amit máris megbántam, ugyanis Lia feküdt az ágyam melletti szőnyegen egy kék napszemüvegben, csábos pózban, ami nála azt jelenti, hogy az egyik kezével a fejét támasztja és pajzán vigyorral néz. Amint megláttam, inkább visszafeküdtem, sőt még a takarót is a fejemre húztam. Megszoktam már ezt? Meg hát. Ha nem látnám ezt majdnem minden héten, valószínűleg lesokkolna, de már nem.

- Jó reggelt virágocskám - köszöntött Lia, amire tőlem csak egy morgásra futotta.

- NAAAAA - lökött meg.

- Hagyjál békén - motyogtam a párnába fúrva a fejemet.

- Csak szeretnéd. De naaa - toporzékolt Lia.

- Nem - motyogtam a párnámba.

- Jól van, te akartad - ragadta meg a lábamat és húzni kezdett lefele. Azonban arra nem számított, hogy én meg az ágy támláját fogom, így megtartottam magam. - Nem hagytál más megoldást. PANKRÁCIÓÓÓ - üvöltötte el magát, mire észbe kaptam.

- NEEEE - próbáltam leállítani, de már késő volt. Pillanatokon belül a gyomromon éreztem a súlyát. - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.

- WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ - hangzott fel egy harci kiáltás Lia részéről.

- ANYA!!! HÍVD A PAPOT! UTOLSÓ KENET KELL MÁR IDE - ordítottam le anyának, mire Lia felröhögött.

- Nem bírom - vihogta, miközben legördült rólam.

- Te nem bírod? Te? Akkor én mit mondjak? Most nyomtál össze - nyöszörögtem összegubózva.

- Tudhattad volna jól, hogy milyen módszereim vannak. Ha hülye vagy, akkor így jártál - vonogatta a vállát.

- Szemét vagy. Már kora reggel nem hagysz békén - szenvedtem tovább.

- Kora reggel? HAH. Egész életedben nem hagytalak békén és...... nem is foglak - felelte.

- Nagyszerű - sóhajtottam.

- De Kamiii kezdj már el készülni - nyaggatott.

- Nincs kedvem hozzá.

- Nem érdekel. Nekem se volt, de mégis itt vagyok. Habár reggel még elgondolkodtam azon, hogy beteget jelentek, de Dalma rám parancsolt, hogyha ő szenved, akkor már én is. Mondjuk mihez kezdenétek nélkülem? Unalmas lenne minden - hadarta és láttam, hogy rájött a szófosás.

- Jó, felkelek - dünnyögtem, mert tudtam, hogy addig fog pofázni, míg a fejem meg nem fájdul. Jobb, ezt megelőzni.

- Ez az. Annyira profin megyek mások agyára - örült a győzelmének.

- Szeretsz te engem egyáltalán? - hunyorogtam, mert egyből felrántotta a rolót, így fény jött be a szobámba.

- Mikor csendben vagy - mondta, majd észrevette, hogy milyen fejet vágok a fény hatására. - Jézus, Kamikám, ez csak természetes világosság. Nem vakítanak meg miliméterekről egy lámpával.

- De akkor is - dörzsöltem meg a szememet, hátha jobb lesz attól. Nem, nem lett jobb.

- Jól van, Edward Cullen, elhiszem, hogy az éjszaka szülötte vagy, csak marhára nem érdekel. Kapd össze magadat és gyere - indult ki a szobámból.