*Namjoon szemszöge*
Ahogy az utcán baktattam egyre több hó esett alá az égből, mintha csak engem akarnának meggátolni, hogy találkozzak azzal a személlyel és esetleg tönkretegyem a barátságunkat. De egyszer muszáj lesz ezt megtennem, szóval rábeszéltem magam a találkozóra, amiről egyből el is késtem.
Bekanyarodtam a kis udvarba, ahol a jól ismert világító felirat fogadott: Omelas. Minden reggel és este idejövünk Taehyunggal, akármit is kell megbeszélnünk vagy csak kikérjük a másik segítségét.
Túl szoros a barátságunk ahhoz, hogy egy szóval tönkretegyem, igaz?
Kis hezitálás után beléptem a meleg levegőjű épületbe, leráztam cipőmről a havat, majd a szokásos asztalunkra pillantottam. Taehyung már ott ült, türelmesen várt rám, amíg előre megrendelte a szokásos kávéinkat. Kétlem, hogy lesz lelkierőm inni, de egy próbát megér.
Gondolatban próbáltam lenyugtatni magam, amint leültem mellé és alig hallhatóan köszöntem. Egyből felkapta a fejét, és érdeklődően kérdezgette mi a baj. Csak ültem mellette, mint egy jégcsap, amíg egyre ijedtebben bámult rám, hiszen elég nyugtalanító látvány lehettem falfehéren.
- Taehyung... én.. - kezdtem volna, de akármennyire is akartam beszélni és kiönteni az érzéseimet, nem ment és hangom egyre inkább elcsuklott. Ő csak értetlenül bámult rám, míg már a sírás kerülgetett és teljesen feladtam, hogy bármi esélyem is legyen nála. De akkor végre, kicsit megkomolyodott és mély hangján, nyugtatóan folytatta.
- Szerelmi ügy? - kérdezte halkan. Nem tudtam mire vélni miért lett ilyen szomorú a hangulata, főleg nem azt, hogy hogyan találta el idegességem okát. Csak a sáros padlót bámultam és ridegen bólintottam.
Taehyungban mintha megfagyott volna a vér, ő is csak a padlót szuggerálta és lélegzetét is visszatartotta egy pillanatra. Rájöttem, hogy szerelem ide vagy oda, ha neki valami problémája van, vagy akár rosszulérzi magát, azt képtelen vagyok szó nélkül hagyni, így sikerült erőt vennem magamon.
Rápillantottam, mire ő is rámemelte csillogó barna szemeit. Egy kis reményt láttam benne, de abban a pillanatban könnyek kezdtek folyni arcára. Ijedten átkaroltam és derekánál fogva közelebbhúztam. De ő most nem ölelt vissza, még csak meg sem mozdult, csak közelebb helyezte eperszínű ajkait az enyémekhez, amint suttogva kimondta a nekem kincset érő szót.
- Szeretlek.. - patakzottak a könnyei, de végül összeérintette ajkainkat és nyakamat átkarolva a világ legédesebb csókjában részesített.
Köszönöm, hogy elolvastad :3 Remélem tetszett~
