Ahogyan a címből is látszik, ezt a oneshotot nagyrészt Jimin Promise című száma ihlette, sok ötletet szereztem a szövegéből. Miközben elolvassátok ezt, kérlek hallgassátok a zenét hozzá, csak hogy meglegyen a hangulat ^^
*Jimin szemszöge*
Ülök a hideg parkettán, hátamat ágyamnak támasztom, fejemet pedig felhúzott térdeimen pihentetem. Gondolataim elkalandoznak.
Szilveszter este, egyedül, mást sem csinálok, mint egyvalakin gondolkozok, újra és újra telefonomra pillantok és csak egy hajszálnyi választ el attól, hogy felhívjam őt, de nem teszem. Nem lenne értelme, biztosan más dolga van, eszébe sem jutok.
Eltávolodtunk egymástól, nincs mit tenni.
De emlékek cikáznak át fejemen, szinte látom magam előtt, ahogy veszekszünk. Én voltam az, aki kijelentette, hogy ennek vége, én voltam tele indulatokkal, melyeket nem tudtam kordában tartani.
Én mondtam olyan dolgokat, melyeket már réges rég megbántam. Én indítottam el ezt az egészet, hát viseljem is következményeit.
Persze nem a semmiért voltam dühös, neki is voltak hibái, melyeket igyekezett kijavítani, viszont nem járt sikerrel. Nem csak az én könnyeim patakzottak azon az estén, hanem az övéi is. Ő is megbánta tetteit.
Mire észhez térek, azon kapom magam, hogy térdeimet egyre szorosabban szorítom magamhoz, jobbra-balra billegek és könnyeim lassan folynak le arcomon.
Hátranézek, az ágyamon heverő telefonomra és megragadom. Megnyitom a messengert és visszakeresem réges régi beszélgetésünket, de mikor az üzenetíráshoz érek, lefagyok. Másodperceken át csak nézem a kijelzőt, mire egy telefonomra eső könnycsepp felébreszt. Őszintének kell lennem.
"Szia Taehyung" írom remegő ujjakkal. Meglepetésemre, Taehyung elérhető. Látta az üzenemet. Viszont nem válaszol.
"Tudom, nem vagy otthon és biztosan szórakozni mentél, de kérlek válaszolj"
Ahogy elküldöm az szöveget, Taehyung már látta is. Szívem egyre hevesebben dobog, ahogy végre válasz érkezik.
"Nem mentem sehova. Rájöttem, hogy nélküled nincs értelme"
Könnyeim egyre hevesebben hullanak néhol kezemre vagy a padlóra. Remegve írom a következőt:
"Beszéljük meg".
Taehyung szinte azonnal válaszol: "Nem akarom, hogy újrakezdjük és csak megbánás legyen belőle."
Egy pillanatra becsukom szemeimet és elgondolkozok, majd már picivel nyugodtabban írom le, ami eszembe jutott.
"Emlékszel, mikor egy éve a többiekkel ünnepeltünk?"
Kisvártatva Taehyung egy szimpla igennel válaszol, hát folytatom:
"Emlékszel mit fogadtál meg? Hogy a következő szilvesztert is velem fogod tölteni"
Választ sem várva visszarakom telefonomat az ágyamra és egy nagyot sóhajtok. Lassan megnyugodok és ágyamra ülve kémlelek ki az ablakon a csillagos égre.
Hamarosan éjfél. Egyelőre minden csendes, de fél óra múlva öt különböző helyről lesz látható a színes petárda és tüzijáték.
Szerencsémre ez a szomszédság nem annyira hangos és a tömbházban élő emberek egyike sem csap fülsiketítő bulikat. Széles ablakomnak dőlve bámulom az utcát, a szemben lévő házakat és a rajtuk díszelgő, megmaradt karácsonyi világítást.
A nyugodt hangulatban elterelődnek gondolataim, és nem is figyelek többé a környékre. Talán ezért ér meglepetésként, hogy kisvártatva csörögni kezd a kaputelefon.
Dobogó szívvel szaladok oda. Taehyung az.
Lesokkolva állok az ajtó előtt, arra várva, hogy lépteket halljak mögüle és kinyithassam. Pulcsim ujjába temetem arcomat és igyekszem kevésbé láthatóvá tenni a sírás nyomait, majd a kopogásra felkapom a fejem és remegve nyomom le a kilincset.
Taehyung rám pillant, semmi sem változott rajta mióta utoljára találkoztunk. Bűntudat árad belőle. Szemeiben könnycseppek bújkálnak, de nem teszem szóvá. Arrébb állok, ezzel beinvitálva őt a lakásba.
Félve, hogy esetleg rosszat mondok vagy teszek, csak halkan megjegyzem:
- Mindjárt éjfél - majd szobámba vezetem és mint aki egyáltalán nem ideges, kényelmesen leülök az ágyamra. Ő is ugyanígy tesz.
Néhány másodpercig síri csendben ülünk, én nem merem felemelni a fejem, ő viszont felém fordulva ül, de egy szó sem jön ki a torkán.
- Sajnálom - töröm meg a csendet.
- Mit? - kérdezi őszinte összezavarodottsággal.
- Amiket mondtam akkor. Nem akartam - hajtom lejjebb a fejemet és ökölbe szorított kezeimet bámulom. Taehyung közelebb csúszik.
- Nekem kéne bocsánatot kérnem, nem neked - mondja komoly hangnemben. Már szinte közvetlenül mellettem ül, felhúzott térdekkel, míg én az ágy szélén lógatom a lábamat és szóhoz sem jutok.
Hirtelen megsimítja hátamat, másik kezével pedig megérinti remegő ujjaimat.
- Miattam történt ez az egész. Sajnálom. Meg tudsz nekem bocsájtani?
Felkapom a fejemet, mire Taehyung könnyes szemeivel találom szemben magam. Nem sokszor láttam őt sírni, viszont minden alkalommal megfájdult tőle a szívem. Ez most sem változott.
Átölelem őt, mire ő is magához húz derekamnál fogva, és érzem ahogy könnyeit sem bírja tovább visszatartani.
- Persze hogy megbocsájtok - mondom halkan.
A kettőnk szipogásával teli csendet messzi tüzijáték hangjai töltik meg. Egyre közelebbről hallatszódnak a felszálló, majd robbanó pedárdák is. Taehyung enged csípőm szorításán és kinéz az ablakon.
A csillagos eget színesebbnél színesebb tüzijátékok fénye tölti meg, mindketten ámulva kapkodjuk a tekintetünket ide-oda.
- Boldog újévet - szólalok meg mosolyogva.
- Neked is. Mi a fogadalmad? - szorítja meg kezemet Taehyung, csak úgy mint tavaly.
- Hogy a következő szilvesztert is veled töltöm - nevetek most már elfordulva az ablaktól, hiszen emlékszem mi történt ez után még egy évvel ezelőtt. Taehyung viszont mégvalamit hozzátesz ehhez a pillanathoz, nagy mosollyal a száján.
- Kisujjeskü? - nyújtja felém kezét.
- Kisujjeskü - kulcsolom össze kisujjainkat, majd hosszan megcsókolom.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett^^
Ez a oneshot picit hosszabb lett, mint amiket régen írtam. Ennek szimplán annyi az oka, hogy nem szabtam hülye korlátokat, leírtam amit akartam^^
