A pályaudvar csendes, pár vonat zakatolása hallatszódik, ahogy elhaladnak a kék ég alatt, mely a naplementétől már-már sárgásba borul. Gyalogosoknak már nyoma sincs, csak két fiú sétál csendben egymás mellett az egyik vágány felé. Halkan lépkednek, egyikük a földet nézi míg a másik a színes égen futtatja végig íriszeit.
Az utolsó busz, mely egy későn érkező utas miatt nem tudott korábban indulni, még a pályaudvaron maradt és a gázra taposva próbálja behozni lemaradását. Talán a sors akarta úgy, hogy a két fiú épp akkor kelljen át az úttesten.
Fékcsikorgás, egy hangos kiáltás, majd a magasabbnak látszó fiú a földre löki társát, így együtt esnek az aszfaltra, éppen megmenekülve a busz kerekeitől.
Mindkettejüknek szorosan csukva van a szeme, végtagjaik sajognak a földre érkezéstől, de mikor meghallják a buszsofőr szitkozódását, majd egy ajtó kinyílását, a lehető leggyorsabban feltápászkodnak.
- Taehyung, jól vagy? - kérdezi a magasabbik, de az illető megragadja a kezét, majd mintha mi sem történt volna, elfutnak egészen az indulni készülő vonatukig. Zihálva szállnak fel és keresnek helyet a viszonylag üres szerelvényen.
Jungkook, aki hősnek kéne érezze magát, amiért épp időben reagált, most feldúltan pillant ki az ablakon és hátrahajtva fejét, nézi az eltávolodó tájat, míg a vonat rázkódva elindul.
Taehyung csendben nézelődik. Túlságosan is ismerős neki a szerelvény, sőt az ülés is, amin ülnek, de nem tudja miért.
Körbe pillant és végigfuttatja tekintetét az üléseken is, majd mintha csak fejbekólintották volna, eszébe jut hol is ül éppen.
Ez az a hely, ahol ő és Jungkook először csókolóztak, azután a nevetéssel teli első randijuk után. Az ülésbe még bele is vésték a monogramjukat, melyet akkor vidáman tettek, most viszont szomorúan tekintenek vissza arra a napra. Egy éve, hogy ezek megtörténtek, ők pedig szépen összevesztek és nem tudják hogyan tovább.
Taehyungot elfogja a sírás, könnyei akaratlanul is legördülnek hibátlan arcán, ahogy próbál hangtalanul megnyugodni. Jungkook felé fordul, így pillantásuk találkozik. Mintha csak újraélnék az egy évvel ezelőtti jelenetet, ahogy a vonat suhog, a kékes narancssárgás ég a lemenő naptól virít, ők pedig elvesznek egymás tekintetében és ajkaik összeérnek.
Régen ezt boldogan és örömtelien tették, most viszont könnyes szemmel ölelik egymást, azt sem tudva, vidámak lesznek-e még valaha.
- Sajnálom - szólal meg halkan Taehyung, szemeit le nem véve Jungkookról. A fiatalabb jobban megszorítja a szipogó fiú derekát és közelebb húzza őt magához.
- Már nem számít. Kezdjük újra, tiszta lappal.
Remélem tetszett, köszönöm hogy elolvastad~
