*Yoongi szemszöge*
Sétálok az üres utcán, néha-néha rápillantok a felkelő napra, de inkább a betont bámulom, minthogy kiégjen a szemem. Szeretem a napfelkeltét, kivéve ha túl közel merészkedik és felidegesít.
Sétálok tovább, fülhallgató nélkül, hátamon a szimplán fekete iskolatáskámmal, melyben kilószámra sorakoznak a könyvek és füzetek. Most először sétálok így iskolába, hiszen elég messze van, mindig a szüleim vittek el autóval.
Jó ötlet volt megszökni?
Ezzel azt kockáztatom, hogy végleg elegük lesz belőlem és hagynak menni akármerre. Az pedig azért nem lenne jó, mert ténylegesen elmennék ahová csak a lábam visz. Esetleg egy fagyizóba, esetleg egy híd szélére. Én sem tudom.
Eltelt vagy negyed óra, s mivel nem reagáltam túl a pontos iskolába érkezést, csak lassan beballagtam a főtérre és az épület kapujához léptem.
Akármilyen korán is érkeztem magamhoz képest - hiszen valahogy mindig a sikátorban járkálva kötök ki, amíg be nem csengetnek - itt már tolongtak a diákok és tanárok ezrei.
Csak besétáltam a tömegbe és lazán elkönyveltem magamban, hogy többet nem jövök korán, inkább vakulok a napfényben egy sikátorban.
Szédültem, kirázott a hideg. Mindenki ordibált, főleg az alsósok. Nyolcadikos évfolyamtársaim ismét csak ültek az ablakpárkányban és ordibáltak valamiket.
Nem akartam, hogy észrevegyenek így szedni kezdtem lábaimat. Újabb hiba.
Egy, kettő, három lépcsőfok, remegő lábaim csak úgy szedték őket, de ki kellett kapjam zsebeimből két kezemet és meg kellett kapaszkodjak.
Négy, öt, hat, jöttek szembe az ötödikesek, mellettük egy tanár. Arrébb kellett álljak.
Hét, nyolc, kilenc, már a lépcső felénél voltam, de nem volt korlát, csak szembejövő emberek, vagy ami még rosszabb, mögöttem felfelé igyekvő diákok, akik örömmel nézhetik végig, ahogy elesek.
Remegtem és ziháltam, majd lábaim összecsuklottak.
- Hé! Jól vagy? - lehunytam szemeimet, ahogy két kéz tartott vissza a zuhanástól. Erősen szorítottak, majd a korlát mellé irányítottak csípőmnél fogva.
Vajon feltűnt neki milyen sovány vagyok?
- Minden oké? - hallottam ismét azt a kedves hangot. Kinyitottam a szemeimet és egy érdeklődő tekintetű fiúval találtam szembe magam. Szorítottam a korlátot, ahogy csak bírtam, hiszen más szemeibe nézni is kihívás volt. Észrevette pirosló kezeimet és rájuk simított.
- Felkísérlek, jó? Hol lesz órád? - hajolt lejjebb a magas fiú, majd próbálta gyengéden leszedni kezeimet a díszes korlátról. Nem adtam magam ilyen könnyen.
Becsengettek. Mindenki igyekezett felfelé, elkerülve minket. Sajgott a kezem, de akkor sem mozdultam volna semerre.
A végén már csak mi maradtunk a lépcsőn, ketten, ahogy a kedves tekintetű fiú arcomat fürkészte. Csend volt.
- Nem akarsz órára menni, igaz? - felemeltem fejemet és megértő szemeibe néztem. Empátia sugárzott belőle, mint aki már átesett ezen.
Egyszerűen a pillantásával erőt adott. Szép kezével rásimított az ujjaimra, mire addigra kiegyenesedett lábaim ismét összecsuklottak. Megijedtem, mert tetszett, ami történik.
- Nyugi, menjünk és üljünk le valahova - fogta meg ismét csípőmet. Nem tudom mi ütött belém, elengedtem a világot jelentő korlátot és a fiú biztonságos szorításában, valami csoda folytán leértem a lépcső aljára.
- Hoseok vagyok egyébként - törte meg a csendet a mellettem álló, egy pillanatra sem engedve el derekamat. Mindenem remegett, de most mást is éreztem a kényszeres félelem mellett. Felnéztem az illető szemeibe, melyek egyből csillogni kezdtek, arcán pedig szívmelengető mosoly jelent meg.
- Köszönöm, Hoseok - suttogtam a kihalt folyosón, egyenesen állva a lépcső előtt, majd közelebb léptem a meglepődött fiúhoz és amennyire gyenge karjaimtól tellett, átöleltem.
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett^^
És sajnálom, hogy egy ideig nem voltam aktív.. remélem nincs harag :c uwu
Ééééés köszönöm a rengeteg voteot! Valamikor csak random megszólal a telefonom és nem akar leállni, valamikor meg kimegyek egy percre és mire visszajövök kapok 10 voteot.. Nagyon jólesik, hogy egyre többen olvassák amit unalmamban összedobok ^-^ Köszönöm szépen mindenkinek~~
