Miraculous Novelláim

MDS: Szökés

Marinette:

Miután rájöttem Gabriel mit adott nekem nagyon megkönnyebbültem. Tudtam, hogy veszélyes. Tudtam, hogy őrültség, de szeretem Adrient és nem tudok idebent élni. Nincs semmi. Kint van Alya, Nino, a szüleim, Gabriel. És kint van Ő is. Az az ember akinek mindent köszönhetek. Akinek hála megtaláltam a szüleimet, barátaim vannak és megtudhattam milyen az ha szeretnek. Valakinek ez semmi. Csak csekély ajándék, egy eldobható valami, mondván Minek?! Úgyis lesz másik. De nekem ez a mindenem.

Kis idő múlva benéztek a szobákba. Az ajtók helyett rács van, és a zár közvetlenül a kilincs mellett van. Mikor az egyik őr közeledett a börtönömhöz, bebújtam az ágyba. Magamra húztam a takarót és úgy csináltam mintha aludnék. Miután kiment nem volt senki a folyosón. Gyorsan felkaptam a cipőmet, felvettem a kardigánom és elővettem a zsebemből a púdert. Egy zsepivel tettem egy kicsit az ujjlenyomat-azonosítóra, majd kibontottam a pólus-tapaszt és rányomtam a készülékre. Egy pár pillanatot várnom kellett, de sikerült kinyitnom. Ekkor jutott eszembe a rakat kamera. Gyorsan visszaszaladtam az ágyamhoz és felkötöttem egy fekete sálat, hogy az arcom ne látszódjon. Halkan kislisszantam a rácsos ajtón majd futva tettem meg azt a maradék 20 métert az ajtóig. Azt tudtam, sosem zárják be, hátha valaki be akar menni. Ennyi kegyelmet adnak nekünk: nem zavarnak meg az alvásban.

Mikor kiértem az ajtón világítottak a lámpák a folyosón. Tudtam, hogy nincs ott senki, de sietnem kellett. A kamerák elől el tudtam bújni, így gyorsan kislisszantam az ajtón, a sötétségbe. Sajnos lámpák nem voltak kint, így a sötétben kellett tájékozódnom. Ezer köszönet és hála annak, hogy Párizs közel van, ugyanis a várostól távol is láttam a torony kivilágított tetejét. Meg is van az irány, merre menjek. Gyorsan futni kezdtem. tudtam, hogy minden este minimum háromszor ellenőriznek mindenkit, így sietnem kellett. Mindenféle bozótoson át, a köves úton, a betonon keresztül mindenhol futottam, csak azért, hogy lerövidítsem az utat a városba.

Kb egy óra múlva már bent voltam egy a város széli utcácskában. Nagyon elfáradtam, így ledőltem egy közeli padra és elaludtam.

Alig egy fél óra múlva hangos motor zajra lettem figyelmes. A szemeim kipattantak és úgy kezdtem el rohanni, mint akit baltával kergetnek. Tudom, elég morbid hasonlat, de legalább érthető, mennyire siettem. Miközben futottam egyre beljebb értem a városba. Már láttam a Diadal ívet amikor azt vettem észre, hogy mellettem suhan el egy autó. Szerencsére egy ezüst színű kocsi volt, így nem kellett annyira megijednem, de alig rá fél percre az egyik fekete kocsi szirénáját hallottam kísértetiesen közelről. Megfordultam és csak akkor vettem észre, hogy az első kocsi alig egy utcányira van tőlem. Gyorsan körülnéztem és akkor láttam meg azt a bizonyos épületet, ahová Adrien hozott egyszer. Igen arra a bizonyos pékségre gondolok.

Fél pillanat se kellet ahhoz, hogy betoljam az ajtót és felrohanjak az emeletre. Megálltam az ajtó előtt kopogtam kettőt és anyu kinyitotta az ajtót. Olyan gyorsan estem be a kis házba, hogy anyukám fel sem tudta fogni mi történt. Amint biztonságban éreztem magam, lerogytam a földre és nekidőltem az ajtónak

- Kincsem... Hogy kerülsz te ide?- kérdezte anyukám. Láttam a szemében a kíváncsiságot és a félelmet egyszerre. Válaszolni akartam, de nem tudtam. A torkom égett, a tüdőm levegőért ácsingózott és sosem voltam még ennyire kimerült.

- Csahk.. ehgy... kihs.. vizeth.. kéhrnék...- lihegtem. Anyu gyorsan pattant, felsegített a földről, leültetett a kanapéra és egy hatalmas pohár hideg vízzel jött vissza a konyhából. A pohár tartalmát gyorsan megittam, már nem lihegtem annyira így el tudtam mondani neki mindent. Nem kellet sokat mondanom, csak ennyit: ,,Megszöktem Miatta". Anyu tudta ki az a Miatta és csak mosolyogva magához ölelt.