Miraculous Novelláim

A Szépség és a Szörnyeteg

Marinette:

Sabine-n vágtatva közeledtem a falumhoz. A hó szakadt, a jeges szél pedig vágta az arcomat, a tájból pedig ha oldalra néztem nem tudtam kivenni semmit, csak elmosódott foltokat, mégis gyorsabban akartam menni. Apát a falu határától nem messze egy útjelző táblánál láttam a tükörben.

Összeszorul a szívem ha arra gondolok, hogy ott hagytam Macskát és a többieket egyedül. A tükör a táskámban van amit a köpenyemen vetettem át. Nincsen benne semmi más.

- Siess kérlek!- súgom a lovam fülébe a szavakat, ő pedig még gyorsabban kezd vágtázni a szavaimra.

Sabine-val mindig is erős kötelék volt közöttünk. Annyi időt töltöttünk egymással, hogy megérezzük egymás baját. Például éreztem a fájdalmát, mikor egy pár éve a réten pihentünk egy délután. Egy vadász rálőtt a lábára, utána pedig elmenekült és nem találtuk sehol. Apával és néhány barátjával együtt tettük rá egy kocsira, hogy haza tudjuk őt vinni és el tudjam látni a sebeit. Miután rendbe jött amikor csak a rét felé mentünk rettegni kezdett, annyira, higy nem egyszer ledobott magáról. Ilyenkor felálltam és odamentem hozzá, aztán elkezdtem dúdolni neki egy régi dalt, amitől mindig megnyugodott. Elmondtam neki, hogy nincs mitől tartania és nem maradunk itt, de a városba a réten és az erdőn is keresztül kell menni.
Ahányszor én vígasztaltam őt, ő is legalább annyiszor engem, ezért biztos vagyok benne, hogy érzi mennyire aggódok édesapámért.

Nagyjából fél óra múlva látom is a táblát, de apát sehol.

Rémülten álítom meg a hátast és leugrok a nyeregből majd odafutok a fa oszlop alá.

Nagyon picit, de látszik egy gödör a hókupacban ami alatta áll, valamint kerék és lábnyomok amiket elkezdett betemetni az a temérdek hó ami esett.

- Elvitték innen.- Suttogom magam elé és felugrottam Sabine hátára és indultunk is a városba.- Ha nincs is ott, talán valaki látta kik jöttek ide kocsival- motyogom és egyre inkább kezd elfogni a nyugtalanság.

Egy órával ez előtt:

Egy két ló vontatta kocsi gördül be a kanyarban. A kocsis nyugtalanul nézelődik a sötét erdőben egy kis lámpással világítva maga előtt.

- Persze, hogy most kell egy háborodottat hajkurászni. Szakadó hóban, metsző szélben....-panaszkodik a férfi miközben szorosabban fogja össze magán a kabátot.

De sehol nem lát semmit a hóban. Mindenhol csak fák levelek és egy-két farkas lábnyoma, majd elér a táblához amit a megbízója mondott neki és meg is látja az eszméletlen, reszkető férfit.

- Na fiúk! Megvan!- kiált hátra az embereinek és a rabszállítóból kiszálltak.

- Kötözzétek meg és tegyétek fel magatokhoz a földre!- adta ki az utasítást

A három férfi együttesen felemelte Monseur Dupain-t és miután feltették a kocsira indultak vissza a faluba.

Nathaniel türelmetlenül dobol az ujjaival a kocsma asztalán.
Hol a fenébe vannak már.... morog az orra alatt es meghúzza a keze mellett lévő sörös korsót sokadjára az este folyamán.

Egy bő órája elküldte Albert Damocles-t, az elmegyógyintézet igazgatóját és embereit, hogy keressék meg Marinette apját. Ha én nem tudom őt meggyőzni érvekkel, akkor majd az apjára hallgatni fog.