„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌿XII.🌿

Csapzott, világosbarna haja piszkosan és csomókban tapat a fejbőrére. A késén veszélyesen villogott a nap fénye, ahogy remegő kézzel felénk tartott.
- Ben!- kiáltotta el magát Newt- Állj!
A fiú, mintha nem is az ő nevét mondták volna, rendületlenül futott tovább. Mikor vészesen közel ért, Newt támadásba lendült. Kezét az arca elé tartva nekirontott Bennek.
A kés éles csattanással ért földet, de előtte végigszántotta Newt oldalát. A fiú felordított fájdalmában, és már nem csak megállítani akarta Bent, de vissza is támadott.
Ütötték egymást, ahol csak érték, egyikük mindig felülkerekedett a másikon.
Mikor pár másodpercnyi szünetet tartottak, Ben hirtelen kigáncsolta Newtot, a fiú pedig elterült a földön. Ben elkezdte fojtogatni, minden egyes másodperccel tehetetlenebbnek éreztem magamat. Majd minden bátorságomat összeszedve nekirontottam a Newton térdepelő fiúnak.
Futtában felkaptam a földről a kést, és tompa puffanással beleütköztem Benbe. Ő kibillent az egyensúlyából, én pedig kapva az alkalmon, a torkához szorítottam a kést.
Newt a hátam mögött köhögött-hörgött, de én nem vettem le a szemem az áldozatomról.
- Ha megmozdulsz, kinyírlal- mondtam olyan fenyegetőn, ahogy csak tudtam.
Ben tekintetében semmi emberséget, vagy értelmet nem láttam. Fejében sötétség honolt.
Newt végre összeszedte magát, és odajött. Átvette a helyemet, és Ben kezét hátracsavarva felkapta, és elindult a Tisztás közepe felé.
- Te is gyere- kiáltott hátra- Kellenek a tanúk. Erre a párára szörnyű napok várnak.

Megkerestük Albyt. A fiú szörnyen dühös lett, azt hittem abban a pillanatban megfojtja Bent.
- Mégis mit képzeltél?- pofozta fel a fiút.
A nyakán kidudorodtak az erek, ahogy kiabált.
- Tudod hogy ezért mi jár? Mondd már nekem, te MIT ÉREZTÉL?
- Én...- nyöszörgött Ben- sajnálom. Mintha nem is én lettem volna... Alby, kímélj meg! Többször nem fordul elő!- hangja halk volt, és lassan, bizonytalanul beszélt.
- Alby, lehet hogy...- szakítottam félbe óvatosan.
- Te csak kussolj!- vágott pofon akkorát, hogy megpördültem, és az arcom a földön koppant.
Az orromból és számból folyt a vér, de csak feltápászkodtam, mélyen Alby szemébe néztem, és szó nélkül megfordultam, elindultam a tó felé. Nem sírtam, út közben viszont folytak a könnyeim a fájdalomtól. Gyűlöltem Albyt. Az egész hülye bagázst, az összes buta fiúval együtt. Kivéve egyet. A 49 emberből egy darabot nem. Elég csekély arány.

A tónál nem volt senki. A sejtelmes pára most nem lebegett a víztükör fölött. Akaratlanul is eszembejutottak a Newttal ott töltött pillanatok.
Óvatosan a víz fölé hajoltam, és a tükörsima felületen megnéztem a sebemet. Az orrom épnek tűnt, arcomon egy vörös tenyér-alak bontakozott ki, a szám széle pedig kicsit felszakadt, ajkaim bedagadtak.
Óvatosan a vízbe nyúltam, lemostam a megalvadt vért, majd kitisztítottam a sebem.
Utána leültem az egyik fa tövébe, és magam elé meredve gondolkodtam.
Newt azt mondta, van kiút, de nem tudják, hol. Nincs mese, ki kell mennem az Útvesztőbe, meg kell néznem magamnak. Ha meghalok is, igaza van Newtnak. Jobb, mintt itt élni életem végéig.