„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌱XXI.🌱

- Minho, mi lesz velünk?- néztem rá kétségbeesetten.
- Tudok egy helyet- mondta halkan- ahol talán nem ölnek meg. De lehet, hogy míg odaérünk rég megteszik.
- Kit érdekel, Minho! Csak fuss, és ne állj meg!
- Tudod miért nem jöttem vissza érted egyből?- kérdezte komoran- Féltem. De nem tarthatom többre a saját életem másokénál.
- És mi hozott vissza?
- Hogy hátranéztem.
Majd fogta magát, és sarkon fordult. Szorosan a nyomában kellett haladnom, hogy nehogy megint bajba kerüljek.
A talaj megállás nélkül dübörgött a lábunk alatt, ahogy a falak helyet változtattak.
A zajban nem nagyon tudtam kivenni, melyekről verődnek vissza a siratók sikolyai.
- Erre!- hallottam néha Minho hangját a távolból.
Egyre sötétedett, mintha a csillagok és a hold eltűntek volna. Mi csak futottunk, és azt vettem észre, hogy ami úton elhaladunk, az utána mögöttünk zsákutcává vált.
Negyed óra múlva a fiú megállt.
- Itt...vagyunk- szuszogta.
Körbenéztem, hol az az itt. Előttem sötétség, alattam sötétség, felettem sötétség, mögöttem az Útvesztő.
Mintha a világnak vége lett volna. Nem volt más alattunk, csak az ég.
Csodálkozásom közepette Minho megragadta a karom, és arrébbrángatott.
A labirintus szélén volt egy perem. Szorosan hozzálapultunk a falakhoz, és vártunk.
Pár órányi eseménytelenség, pihenés és szundítás után Minho megrázta a vállam.
- Ébren vagyok- horkantottam.
Ő nem válaszolt, csak a szája elé tette az ujját, majd a Szikla felé mutatott.
Egy sirató csúszott arra, nyikorogva, nyögve.
Lámpáit leoltotta, egyenletes sebességgel haladt az Útvesztő pereme felé. Azt vártuk, hogy ott megáll, körbenéz, és meg akar majd minket ölni, de nem tette. Csak ment egyenesen, mígnem le nem esett.
A szemem káprázott a látvány után. Gyorsan utána néztem, de nem láttam ahogy zuhanna.
- Eltűnt- mondtam.
- Kitűnő észrevétel! Mondták már, milyen okos vagy?- gúnyolódott Minho- Kezd elegem lenni ebből a szarból. Csak keljen fel a nap, és mehessünk haza. Sőt, inkább jutnánk ki innen a francba- dünnyögött utána magában.
Kijutni- visszhangzott fejemben a szó.
- Minho- szóltam- Mi az a VESZETT?
Kerek szemekkel nézett rám. Majd közönyösen közölte:
- Világvége Einstein Szekció- Tiltott Terület. Ezzel előrébb lettél. Minden falra ki van táblázva. Gondolom észrevetted.
- Igen- sóhajtottam.
Pár másodpercig ezután csend telepedett ránk, majd a fiú hirtelen megtörte.
- Ők az Alkotók. Felküldtek minket ide, hogy szenvedjünk. Hogy meghaljunk. Itt mindenki úgy van vele, hogy ha egyszer kijutunk, megöljük mindet. Egytől egyig! Elvették a családunkat, az emlékeinket. Nem maradt nekünk semmi, csak a barátaink. Mit ér egy ember az emlékei nélkül? Úgy használnak minket, mint valami bábut, egy játékszert. Nem baj, ha egy- kettő néha meghal! Van másik. Semmit sem érünk- utolsó szavaival lerúgott egy nagyobb követ a peremről.
Nem észrevehetően, de követtem a szememmel. Az is eltűnt egy bizonyos ponton, nem zuhant tovább.
Egyelőre nem osztottam meg a gondolataimat Minhoval. Csak arra kellett várnunk, hogy végre felkeljen a nap.
Az idő csigalassúsággal haladt, közben a fiú vállának dőlve szunyókáltam. Ép egy emlékfoszlányom éledezett, mikor Minho felkeltett.
- Luna- rázott meg- Indulunk.
Gyorsan felébresztettem magam. Az este még koromfekete, csillagtalan ég előttünk most halvány rózsaszínben játszott.
Gyorsan leporoltam magam, kicsit megnyújtottam fájó végtagjaim, és elindultunk.
Nekem minden fal egyformának tűnt, Minho mégis mindig tudta merre kell menni. Még úgy is, hogy a minta éjjel átrendeződött.
Fél óra múlva a még zárt Nyugati kapu tövében álltunk, és vártunk.
- Három, kettő, egy...- számolt vissza Minho.
A kapu kinyílt.