„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌱I.🌱

A távolból halk hangokat hallottam. Nem értettem, mit mondanak, ahhoz túl távolinak tűntek. Mintha egy kút fenekéről néztem volna felfelé. Nem voltam tudatomnál, nem értettem, mi történik. Majd hirtelen gonosz gondolatok törtek az elmémbe. Rossz emlékek, amikre egy ember sem akarna emlékezni. De mint egy álomban, nem tudtam kontrollálni a gondolataimat.

Kis idő múltán kezdtem felébredezni ebből a ragadós, mocsárra emlékeztető állapotból. Mostmár nem azt éreztem, hogy lehúznak, inkább mintha súlytalan lettem volna. Majd meghallottam az első szavakat, amikre emlékszem, amiket tudtam értelmezni is.

- Bökje meg, szerintem meghalt!
Egy fiú hangja volt. Csak erre emlékeztem. Még a kóma-szerű állapot emlékképei is egy csapásra szétfoszlottak. Még a nevemre se emlékeztem.
Nem volt erőm szólni, vagy megmozdulni, kinyitni a szemem. Csak feküdtem ott mozdulatlanul, figyeltem a hangokat magam körül.
A fiú kijelentése után lépteket hallottam. Valószínűleg elment. Szelíd szél fújdogált, a kemény ágy szerű dolog, sőt, az egész ház nyikorgott, recsegett egy kicsit. A távolból beszélgetés-foszlányokat hallottam, majd állatok hangjait. Madarak, kecskék, tehenek. És végül megláttam a fényt.

Lassan kinyitottam a szemem. A faház gerendái között besütött a nap. Pár percig csak feküdtem ott, és próbáltam életre kelni. Majd lépteket hallottam. És a fiú hangját, újból.
- Doki, azért nézd meg te is. Én nem értek hozzá- a hangok egyre közeledtek.
Mikor beléptek farkasszemet néztem velük. Elöl állt az orvos, apró termetű, kreol bőrű, égnek álló barna hajjal. Nem lehetett több 15-16 évesnél.
Mögötte toronyként magasodott a fiú. Pár pillanatig farkasszemet néztünk. Kócos, szőke haja, mélybarna szemei voltak. A bőre sima, arca keskeny, homloka magas. Termetéhez képest vékony volt, ruhái piszkosan lógtak rajta.
Szólni akartam, de nyitott számon semmi nem jött ki.
- Nos, ez szerintem nagyon is él...-monda a Doki, és odajött- Mi a neved?
Megint nyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon. Vagyis, főleg azért nem, mert még én sem emlékeztem rá.
- N...nem tudom- nyögtem fel rekedten.
Nem akartam nekik magyarázkodni. Egyszerre nagyon feszélyezve éreztem magamat. Nem értettem, mi történik körülöttem.
- Elmennétek, kérlek? Csak pár percre.
A fiú elmosolyodott, majd kis tétovázás után sarkon fordult.
- Doki, gyere!- kiáltott utána- Hallottad a zöldfülűt. Neki is jobb, ha most hagyjuk. Addig keressük meg Albyt, és mondjuk meg neki, hogy felébredt.