„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌿XVIII.🌿

Olyan állapotban nem akartam megosztani vele a Thomassal kapcsolatos érzelmeimet. Inkább az est hátralevő részében összefonódva aludtunk.

- Nem kegyetlenség őket bevinni oda?- kérdezte Thomas.
- Thomas, a jó cél érdekében áldozatot kell hozni...- ezt egy magas, szőke, 40-es éveiben járó nő mondta.
Az üveglapon keresztül láttam, hogy engem néznek. Vagy is, nem engem, hanem a mögöttem állókat. Newtot, Albyt, Minhot. Meg még pár fiút, akiket nem is ismertem. Összesen tízen voltunk.
- Kezdhetik!- szólt be egy hangszórón a nő.
Orvosi köpenyes emberek jöttek be, és egy-egy fiút elkezdtek rángatni. Én az üveglap alatt, a sarokban kucorogtam, remegve.
A fiúk ellenálltak, minden erejüket bevetették. És már nem kisgyerekekről beszélünk. Alby már a tizenhatot töltötte.
De az orvosok így is erősebbnek mutatkoztak, hozzákötözték a fiúkat az ágyakhoz. Mire felnéztem, Thomas és a nő épp távozni készültek.
- Menekülj!- hallottam a fejemben.
Az orvosokat úgy lekötötte a marakodás, hogy fel sem tűnt nekik a sarokban kuporgó, apró lány.
Óvatosan behúzódtam az egyik ágy takarásába. A fiúk üvöltöttek, rángatóztak, ahogy lefogták őket.
Az ágyak felett kis készülékek lógtak, belőlük drótok álltak ki. A félelemtől alig bírtam mozogni. Láttam, ahogy benyugtatózták őket, majd a fejükre erőszakolták a kis készüléket. Összekucorodva, remegve néztem a történéseket. Majd kattant a zár, nyílt az ajtó.
- Itt az idő!- szólt a fejemben Thomas.
- Segíts nekem...-válaszoltam.
Egy férfi jött be az ajtón, patkány-arcával épp az engem takaró ágy felé tartott. Leült rá, és csak nézte a történéseket.
A kis készülékek benyúltak a fiúk fülén, és elkezdtek matatni.
- Most, vagy soha...- gondoltam, és hirtelen, teljes erőmből az ajtó felé rohantam.

Zihálva keltem fel. Az emlékeim lassan, álomképekben kezdtek visszatérni.
Ismertem Thomast azelőtt is, vagyis, mindenkit innen. De engem miért raktak be közéjük?
A kérdések csak úgy zakatoltak a fejemben, amíg a fényes nap fel nem kelt a falak mögül.
Már fel sem tűnt a hang, mikor nyikorogva kinyílnak.
- Nincs mese -gondoltam- Túl sok a kérdés. És a válasz a falak mögött rejtőzik.
Óvatosan felkeltem a még szuszogó Newt mellől, és elosontam a Keleti kapuig.
A nagy fal árnyékot adott, és szinte észrevétlenül tudtam haladni. Még igen messziről is láttam, ahogy 2 Futár beindul az Útvesztőbe.
Az egyetlen reményem a túlélésre az volt, ha követem egyiküket, és megpróbálok összehaverkodni vele. Mert ha Alby ezt megtudja, nem látom többé Newt arcát.