„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌱XXVIII.🌱

Sötétség.
Egy hang a nevemet kiáltotta:
- Luna! Ne!
Ismerős volt. A hátam mögül jöhetett.
- Meg kéne fordulnom- gondoltam, de a testem nem engedelmeskedett. Csak meredtem a sötétségbe, és végtelen nyugalmat éreztem.
- Luna!- szólított megint a hang, de az a-t egy torz üvöltésbe nyújtotta.
Ismerős volt. A hátam mögül jöhetett...
- Mi történik?- kezdtem felfogni a dolgokat, mintha egy álomból ébrednék.
A nyugalom még mindig betöltötte minden porcikámat, de a kiáltások könyörgésbe, üvöltésbe és sírásba fulladtak.
- Meg kell fordulnom!- próbáltam ura lenni a testemnek.
- Luna, ne hagyd hogy bevigyenek oda! NEEEHEHEE! Segíts nekeem! Nem akarok agymosottá válni mint az összes többi, ne hagyd hogy elvegyék azt ami az enyém! Kérlek Luna, KÉRLEK...!- csapódott egy ajtó.
Nem tudtam megfordulni, az agyam nem működött. Ismertem a fiút, ismertem. A hangja maró fájdalmat hagyott a szívemben.
- Ennek így kellett történnie- mosolygott rám egy nő, aki a szobában ült velem.
Bűntudatom volt, ahogy hagytam elmenni Newtot. Ez volt a neve, Newton. Ezt adták neki az orvosok, hogy a sajátját örökre elfelejtse.
Az agyam minden porcikája ki akart törni a bénulásból, a fejemben a láthatatlan falat püföltem, de nem eresztett.
A testem nem futott Newt után. Éreztem valamit, szeretet, barátság, sajnálat és harag keveredett bennem, de nem mozdultam. A kamerákon figyeltem végig, hogy mit tesznek vele. Bevitték egy szobába, és egy műanyag maszkot tettek rá, majd eszméletlenül bepakolták a Dobozba. Felküldték az Útvesztőbe.
A szívem darabokra tört. Abba az útvesztőbe, amit én terveztem, amiből egy kiút van, amit csak én tudok hol van.
- Ki foglak hozni- szaladt át az agyamon- Ki kell hoznom téged. Kihozlak, Newt!
A Tisztásra frissen felküldött fiú az egyik Késlégy vörösen izzó szemébe bámult. Szeméből eltűnt az élet, de egy pillanatra mintha emlékezett volna, szája alig látható mosolyra húzódott. Majd egy könnycsepp gördült le az arcán, az adás pedig megszakadt.