„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌿XXIV.🌿

Patakzó könnyekkel néztem ahogy a Doki vizsgálja Newtot. Injekciókat adott be neki, bekötözte, majd felnézett.
- Súlyos. Menj ki kérlek!
Nem is láttam addig. A lábszára rendellenes szögben állt, és csupa vér volt.
Sokkos állapotomban nem tudtam mit tenni, kimentem a kisház elé. Odakint Thomas ült már a fűben, így helyet foglaltam mellette, még mindig tisztes távolságban.
- Mi történt?- kérdeztem remegő hanggal.
- Azt akarják hogy kimenjünk. Hogy mozdítsuk meg végre a seggünket- sóhajtott- Miután kimentetek, két kapu nem zárult be. Nem állt semmi a Tisztás és a siratók közé. Mindannyian harcoltunk, de Albyt megszúrták, majd megölték. Newt pedig... A levelet a kezembe nyomta reggel, és halálnyugodtan elsétált. Nem láttam, hova megy, csak hogy ki az Útvesztőbe. A földön feküdt eszméletlenül, mikor rátaláltam. Öngyilkos akart lenni. Felmászott a liánokon ameddig csak bírt, és elengedte. Nem akart nélküled élni Luna! Így is elég szomorú hogy bezártak minket ide, még ezt is végig kelljen néznünk... Ahogy a barátaink meghalnak! Ki tesz ilyet gyerekkel?
- Úgy tűnik, a VESZETT... Ha kijutunk innen ígérd meg nekem, hogy megöljük mind! Amit tettek velünk, megbocsájthatatlan.
- Ígérem- nézett a szemembe, és felém nyújtotta mancsát.
Kezet fogtunk, majd együtt benéztünk a szobába.
Newt még mindig feküdt eszméletlenül, de a lábát bekötözték, a sebeit lefertőtlenítették, a vért pedig letisztogatták róla.
- Nem tudja, hogy itt vagyok- sóhajtottam- Mi van, ha nem épül fel? Azt hiszi meghaltam. Lehet, hogy jobb is lenne...
- Kuss!- mordult rám Thomas.
- Thomas! Tudod jól, hogy mindent én okoztam! Túl sok ember él a bolygón akik halált érdemelnek, és sokan meghalnak, akik élhetnének- néztem Newtra.
- De te nem vagy közülük való- zárta le a témát.
- Nemsokára sötétedik. Mi van, ha ma sem zárják be a kapukat?
- Harcolunk- lobogott szemében a tűz- nem vagyok hajlandó több halált látni.
Hiába, Thomas igazi vezéregyéniség volt. Bátor, de jószívű, önzetlen, odaadó...
Azt vettem észre magamon, hogy világosbarna szemeibe meredek. A haja kócosan égnek állt, arca koszos, a szemei mégis elszántak. Vonásai kemények...
Elrántottam róla a tekintetem, és megráztam a fejem. Nem tehetek olyat Newttal, hogy leváltom. Ezek után végképp nem. De be kellett vallanom magamnak, hogy Thomas többé nem volt számomra semleges.

- Thomas!- zavart meg minket Chuck- Lement a nap, és ugyan az van a bökött kapukkal! Gyere és segíts!- mondta rémülten a kisfiú.
- Szaladok Chuck, azonnal- nézett hátra- Majd még beszélünk. Védd meg, rendben? Maradj itt biztonságban. Reggel találkozunk.
Majd kiviharzott. Az agyamban megannyi gondolat cikázott. Minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Hogy meghalok, hogy Newt hal meg, vagy hogy Thomas.
Sóhajtottam, és egy puszit adtam Newt arcára.
- Szeretlek- mondtam- ha nem is hallod, tudod hogy így van. Örökké szeretni foglak- szorítottam meg a kezét.
Épp kiléptem volna az ajtón, mikor halk nyöszörgésbe kezdett.
- L...L...Lu...na...
Nehezen vette a levegőt, a szemhéjai csak rebegtek. Visszasiettem hozzá, de addigra megint elaludt. Szomorúságomban lepottyant pár könnycseppem, majd kimentem a kisházból. De ami odakint fogadott, csak tetézte a vegyes érzelmeim.