„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌿X.🌿

Reggel a falak nyitódásának morajára keltem. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de megnyugodtam, mikor megláttam magam mellett Newtot. Nem számítottam rá, hogy még mindig ott lesz. Szája lila, bőre pedig jéghideg volt. Vállamon éreztem a kabátját, amit gyorsan levetettem, és ráadtam.
Volt valami különös a reggelben. A levegő hidegebb, szárazabb volt, mint máskor, és az ég is be volt borulva.
- Newt! Newt, kelj fel!- szólongattam.
A halk hortyogása abbamaradt, és felébredt.
- Jó reggelt Szerelmem!- adott egy puszit.
A Tisztás közepe felé mozgolódást fedeztem fel. A fiúk megint körbeállták a Dobozt, valamit a mélységben néztek.
Newt talpra ugrott, és egyből futni kezdett. Én pedig kissé habozva, de utána.
Az utolsó pár méteren lelassítottam. Átverekedtem magamat a tömegen, és a Dobozban tátongó sötétségbe bámultam.
Egy fiú feküdt az alján. Haja rövid homokszín, a bőre világos.
Alby egyszer csak beugrott, és vállára kapta a fiút. Elvitte a Kóroncok kis házába, ahol annak idején én is laktam. Mintha évek teltek volna el az alatt a pár nap alatt...
Newtot kerestem a lassan oszladozó tömegben. Magas termete ellenére még így sem tűnt ki a tömegből.
Egyenesen rám nézett. Szeméből sütött a szomorúság, majd egy könnycseppet láttam lefolyni az arcán. Gyorsan letörölte, majd hátat fordított, és elfutott. De nem mentem utána. Helyette inkább az új fiúra terelődött a figyelmem.

Megkerestem Albyt, és kérdezősködtem tőle egy kicsit. De a fiú csak tőmondatokban, nyersen válaszolt, így inkább otthagytam, hadd tegye a dolgát.
Délután odaosontam a kis házikóhoz, és belopakodtam.
A fiú a megszokott ágyon feküdt, de a szoba most ridegnek tűnt. Halkan szuszogott, de semmi egyéb életjelet nem adott magáról. Az arca néha-néha kicsit megrándult, de alig észrevehetően. Olyan ismerős volt. A rövid, szőke haj, a vonásai. Én ismertem őt.
Lassan közelebb mentem, és tétovázva megfogtam a kezét.
Luna.
Meglepetésemben hátratántorodtam. Körbenéztem, de senki sem járt a közelben. De tisztán hallottam, hogy valaki szólt. Nem is kívülről, inkább mint a fejemben.
Pár percig döbbenten álltam, majd gyorsan kiszaladtam a házból. Nem akartam semmit, csak egyedül lenni. Ez a hang olyan élesen hasított belém, mint egy kés pengéje.

Kifutottam a Tisztás közepére, és körbenéztem. A falak az égbe nyúltak, és áthatolhatatlannak tűntek.
- Ez az egész hely csak egy börtön...- futott át az agyamon.
A kilátástalanság kezdett pánikot szülni, a pánik pedig elöntött engem. A fejem zsongott a megmagyarázhatatlan érzelmek sokaságától, és mintha nem is én irányítottam volna, elkezdtem futni az erdő felé. Nem érdekelt, hogy hova. Nem érdekel, hogy miért. Csak el innen, el erről a szörnyű helyről.