„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌱XIII.🌱

- Zavarok?- hajtotta szét az ágakat Newt.
- Nem, dehogy- mondtam halkan.
- Bocsánat- állt meg mellettem- de Alby néha nagyon forrófejű tud lenni. Nagyon aggódik igazából, nem akar senkit sem bántani, de Ben megszegte a Tisztás szabályzatát.
- És mit fog kapni?- próbáltam artikulálni beton nehézségű ajkaimmal.
- Kitoloncolják- sütötte le a szemét- Alby döntött így, nem ad neki második esélyt. Azt mondja, meg kell tanulnia mindenkinek a leckét. Az összes tisztársat odarendeli, mindenkinek látnia kell. Minho reggel ki fog menni, és utánanéz. De úgyse lesz ott...
- Sajnálom- mondtam- Nem kellett volna közbeavatkoznom.
- Nem, jól tetted- válaszolt- Nélküled valószínűleg már halott lennék. Köszönöm!
Leguggolt hozzám, és megcsókolt.
- Newt- szólaltam meg- nagyon félek!
- De mitől?
- Hogy...itthagysz. Vagy kijutunk innen, és valamelyikünk meghal. Ezt az eshetőséget is be kell kalkulálni. Én nem akarok nélküled élni!- csorogtak a könnyeim. A hirtelen hangulatváltozásom engem is megrémített.
Az ég lassan kezdett elszürkülni, de az időérzékem elveszett, a percek összefytak. Newt egy idő után megunta a hisztimet, és otthagyott, ami nagyon rosszul esett. De inkább maradtam ugyan ott, és néztem ahogy a tó vize hogyan fodrozódik, mikor a könnycseppeim belehullanak.
Mikor meguntam, felkeltem, és a Vérház felé indultam. Nem volt semmi kedvem Newthoz, úgyhogy inkább egy szalmabálán töltöttem volna az estét.
Luna!
Azonnal sarkon fordultam, és körbenéztem. A csillagos ég megvilágította az egész Tisztást, de egy árva lelket nem láttam magam körül.
Észrevettem, hogy a Kóroncok kis házában halvány fény pislákol. Aztán beugrott. Biztos ő az. Biztosan Thomas.
Megrémített a név. Élesen, mint egy emlék villant be.
- Nem, ez nem lehet- győzködtem magam- Nem ismerem őt.
Lassan odaértem a házhoz, és halkan bekopogtam. Nem jött válasz, így óvatosan elfordítottam a kilincset. Beléptem, és belestem az ajtónyíláson. Hirtelen egy kéz csapott le rám hátulról, elszorítva a torkomból feltörő sikolyt. Newtért kiáltottam, de nem hallhatta meg.
A fiú magához szorított, majd belökött a házba. Becsapta maga után az ajtót, és ádáz tekintettel méregetett. Majd megindult felém, én pedig addig hátráltam, míg meg nem botlottam és az ágyra nem estem.
Ő azonnal kapott az alkalmon, a karomat hátraszorítva lefogott, és fölém mászott.
Utolsó kísérletképp egy olyan hatalmasat sikítottam, mint még életemben soha. A fiú azonnal a számra tapasztotta a kezét, és megszólalt.
- Még egy ilyen, és zsákban viszlek ki!
A félelemtől megdermedtem. Megfogott, és letépett az ingujjamról egy hosszú csíkot, majd minden tiltakozásom ellenére a számra kötötte.
A könnyeim patakzottak mikor éreztem, hogy a keze lejjebb vándorolt, és vadul elkezdte markolni a melleimet.
A farmeromat lazán kigombolta és lerángatta rólam, a bugyimat pedig egy rántással letépte. Próbáltam minnél jobban összehúzni magamat, rúgni, karmolni, de a fiú mintha vasból lett volna.
A rongytól nem tudtam megszólalni, feltépte a frissen keletkezett sebemet.
Majd egyszercsak annyit éreztem, hogy mindkét karomat a fejem fölé szorítja, és próbál belémhatolni.