„Nincs gyógymód" [TBS/TMR Fanfiction]

🌱XXX.🌱

A titszársak eszméletlenek voltak, de éltek. A meglepetéstől leblokkoltam, nem figyeltem, ahogy Ava közel jön hozzám. Newt nem hátráltatta, csak hagyta hogy odajöjjön, és megöleljen.
A szemembe könnyek tolultak. Avát anyámként szerettem, kiskorom óta ő védelmezett, de ezt az ordas hazugságot tőle sem tűrtem meg.
- Luna- kezdte, de közbevágtam.
- Nem! Nem érdekel! Engedjen minket el, és kész! El akarok menni, ki innen, haza! Élni akarok!
- Luna, a világ nem olyan odakint, mint...- mondta volna.
- Nem érdekel! Csak. Engedjen. Ki...- ziháltam és zokogtam egyben.
Ava eltávolodott, visszasétált az asztalhoz. Apró mocorgások jelezték a tisztársak ébredezését.
- Rendben van. Elmehettek.
Csak ennyit mondott. Semmi bocsánatkérés, vagy magyarázkodás. Ennyi.
A döbbenettől szólni is alig tudtam. Newt volt az első, aki életre kelt. Odajött hozzám, hatalmas vigyorral az arcán, és a szemembe mondta:
- Köszönöm!
Majd megcsókolt. Lassan, érzékien, a kezét a derekamra téve. Az emlékeim ekkor végleg elöntöttek, és bár visszacsókoltam, szörnyű bűntudatot éreztem. És eszembe jutott. Az az egy, jelentéktelennek tűnő információ villant be, ami az egész hirtelen boldogságot romba döntheti. Szólni sem tudtam, annyira lenyomott. Newt... Nem mehet ki.
Nem bírtam elmondani neki. Összetört volna a szívem, hogy a legjobban szeretett embert megfosszam a boldogságtól. Ugyanakkor a gondolat, hogy mivé fog változni, mégjobban leterített.
- Látom eszedbe jutott- szólalt meg Ava- Mondd el neki.
Tátott szájjal álltam, az idő körülöttem mintha megállt volna.
Kerek szemekkel néztem, nem tudtam megszólalni.
- Mi a baj, Luna- ragadott meg Newt- Mit mondj el?
- Én...-hebegtem- Nem vagyok rá képes.
A testem mintha gyurmából lett volna, azt hittem elfolyok a padlón tehetetlenségemben.
- Inkább nézed végig, ahogy meghal?- szólt Ava.
A felismerés szikrája fellobbant az agyamban. Egy csapásra új erőre kaptam, az izmai megfeszültek. Éreztem, ahogy a düh felgyorsítja a szívverésem. Oly sok szenvedést okozott ez a nő, hogy két kezemen nem tudnám megszámolni.
- Igen- csikorgattam a fogam- Inkább, minthogy ebben a tetves labirintusban rohadjak, ahol minden nap az életemért kell küzdeni! Csak boldog szeretnék lenni, ameddíg van rá esélyem, nem fogom ezt a maga kétszínű, nyájas beszéde miatt feladni!
- Remek!- mosolygott a nő- Tökéletes eredmények. Luna, köszönöm szépen, amit tettél. Tényleg- mondta, és az asztala alján megnyomott egy számomra láthatatlan gombot.
Kinyílt egy ajtó, tőlünk jobbra, és életemben először igazi napfény szűrődött be.
- Hivatalosan is szabadok vagytok.

(...)

Kiléptünk a perzselő napra. Szó szerint perzselt, mert a sivatag közepére kerültünk. Azt hittem a nehézségeknek vége, de ekkorát még soha nem tévedtem.
Hivatalosan is vezetőnek hívtak, így vezettem előre a csapatot, a látszólagos hegyek felé.
- Kurva messze van- lihegtem Newtnak.
- Kérdezhetek valamit?
- Természetesen.
- Ava rólam beszélt, mikor választás elé állított téged?
Ledermedtem, de mentem tovább.
- Igen, rólad. Azért, mert téged szeretlek, és ezt tudta. Csak a kutatás miatt csinálta, hogy minden bőrt lehúzzon rólunk- hazudtam.
- Rendben- mosolyodott el Newt, majd biztatta a többieket- Gyerünk srácok, gondoljatok arra, hogy kijutottunk. A hegyek mögött ott van az élet!
Nem hallottam, hogyan folytatta, elmélyültem a gondolataimban.
Hazudtam neki.

Nem mondtam el.

Vége