Leláncolva /BTS-Yoongi/

12.

Kezdett kicsit elegem lenni abból, hogy nem jutunk egyről a kettőre. Persze ez főleg az én hibám volt, hiszen az elmúlt két napban Yoongi akárhogy próbálkozott a közelembe férkőzni, egyszerűen elutasítottam őt. Azt akartam, hogy gondolkozzon el a cselekedetein és a szavain, amiket nagyon nem gondol át, mielőtt kimondana. Gondoljon bele abba, hogy milyen az, amikor nem ugrok egyből a nyakába és csinálhat ugyanúgy mindent. Viszont most már nekem is nagyon nehéz volt nézni, ahogy szenved emiatt. Kemény voltam? Vagy túl elutasító? Nem hiszem. De szerettem őt és nem akartam úgy együtt élni vele, hogy elmegyünk egymás mellett, mint két idegen, még a lakás falain belül is. 

- Yoongi? - Álltam meg a kis stúdiósarok mellett, ahol éppen a férfi dolgozott. 

Amióta nem igazán voltam vevő a társaságára, a nap huszonnégy órájából húszat itt töltött, négyet meg azzal, hogy engem próbáljon kiengesztelni. 

- Hm? - Hümmögött válaszként és leállította az éppen játszódó dallamokat, mielőtt a fejhallgatóért nyúlt volna.

Letette az asztalra óvatosan, majd a forgószékével kifordult az asztala alól, velem szembe. Nagyon fáradtnak és kimerültnek nézett ki, sápadt volt és laposakat pislogott. Szája, ami rendszerint telt, ápolt és kívánatos, most kicsit repedezett és száradt volt. Leguggoltam elé és a kézfejemet a homlokára tettem, hogy ellenőrizzem, nincs e láza, hiszen nem nézett ki túl egészségesnek. Hirtelen elfogott a bűntudat, hiszen ha beteg, gondoskodnom kell róla, mint egy jó barátnő, nem pedig játszani a megsértődött libát.

- Jól érzed magad? - Kérdeztem halkan.

Yoongi megingatta a fejét és saját tenyerét az enyémre csúsztatta. érintése úgy hatott rám, mintha az első lenne. Mintha csak egy szűzies kislányként megkaptam volna az első kézfogásomat az éppen akkori szerelmemtől. Mélyet lélegeztem és lassan, halkan kifújtam a levegőt. A férfi a szemembe nézett, én pedig azonnal elvesztem. A barna íriszek úgy tartottak fogva, akár egy halálra ítéltet a félő őrök, hogy megszökik.

- Haragszol még rám? - Kérdezte Yoongi mély és rekedt hangon, amit nagyon szerettem.

Halványan elmosolyodtam, de bólintottam egyet.

- Igen - Feleltem. - De be akarom fejezni ezt a hülye játékot. Szerintem egyikőnknek sem jó, ha így folytatjuk tovább.

Yoongi bólintott egyet és nem szólalt meg, nem mozdult, csak szakadatlanul bámulta a szemeimet, miközben az ölében szorongatta a kezemet, amit a homlokáról vett el korábban.

- Hogy tehetném jóvá? - Kérdezte halkan és megnyalta a száját.

Megrántottam a vállam, hiszen erre nem volt válasz. Sehogy. Nem lehet visszacsinálni, nem lehet visszamenni az időben. Azok az emberek mindig is emlékezni fognak erre, annak a kávézónak a dolgozói azonnal megismerik majd az arcomat és egy megalázó kioktatást kötnek majd hozzá, amikor csak belépek oda. Ráadásul az én szívem sem fogja elfelejteni egy tábla  csokitól, egy kedves érintéstől, egy meleg csóktól, hogy mit is tett velem.

- Csak ne csinálj ilyet! - Sóhajtottam. 

- Sajnálom, tényleg nem tudom, mi ütött belém - Sütötte le a szemét egy pillanatra, amíg kimondta a mondatot, utána szinte azonnal megint az én tekintetembe kapcsolódott.

- Féltékeny vagy - Válaszoltam meg a költői kérdését, amire valószínűleg nem várt feleletet. - És ez nekem nagyon jól esik, de nem ekkora mértékben. Ez már ijesztő birtoklási vágy, amit te mutatsz felém és én nem szeretnék leláncolva lenni.

- Pedig néha tényleg szeretnélek magamhoz bilincselni - Húzta egy féloldalas mosolyra a száját Yoongi.

- Néha oké - Mosolyogtam én is vissza rá. - De ez már sok. Oké?

- Oké - Sóhajtott Yoongi. - Megpróbálom visszafogni magam.

- Köszönöm - bólintottam egyet. - Szeretlek és tényleg nem akarom, hogy emiatt kelljen elhagynom téged.

- Nem akarom, hogy bármi miatt is elhagyj! - Motyogta maga elé és egy kicsit megszorította a kezem. 

- Én sem akarlak - Biztosítottam róla. - De ha ezt így folytatod, bele fogok fáradni. És akármennyire is szeretlek, képtelen leszek ezt eltűrni.

- Értem - Bólintott egyet kicsit megrökönyödve. - Sajnálom.

- Nem kell - Biccentettem félre a fejem. - Csak tegyél érte.

Yoongi bólogatott, hogy megértette a kérésemet, én pedig sóhajtottam egyet a megkönnyebbüléstől, hogy ezen a beszélgetésen is túl jutottunk, megint. Yoongi meghúzta a kezemet, miközben felállt a székéből, ezért én is felálltam az előtte való guggolásból. A kezei azonnal a derekamra csúsztak és magához rántottak. Mosolyogva karoltam át a nyakát és hajtottam a fejem a mellkasára, hogy érezzem az illatát, ami bódító hatással volt az összes izmomra és az agyamra, hogy érezzem a szívének gyors, mégis egyenletes dobogását, ami akármikor le tudott nyugtatni és álomba ringatni. Hogy érezzem őt és reméljem, hogy amit mondott, azt tényleg megpróbálja elkövetni, hiszen egyre nehezebben bírtam. Nagyon szerettem őt, el tudtam volna képzelni az életem hátra lévő részét vele, hogy elköltözünk a saját kis lakásunkba az albérletből, hogy gyerekek rohangálnak körülöttünk. De így, ilyen viselkedéssel nem. És ezt nem akartam.