Leláncolva /BTS-Yoongi/

22.

Már megint rezgett a telefon a zsebemben, ahogy felálltam a buszon. Egyik kezemmel megkapaszkodtam, másikkal a farzsebembe nyúltam, hogy előhúzzam a készüléket. Meglepetésemre Yoongi neve villogott a kijelzőn, a huszonhárom nem fogadott hívása felett.

- Mondjad - Szóltam bele mérgesen.

- Hol vagy? - Kérdezte egyszerűen.

- Buszon - Közöltem vele.

- Eljöttem érted - Válaszolta.

- Mondtam, hogy nem kell - Feleltem és megnyomtam a leszállás jelző gombot. - Mondtam, hogy haza fogok jönni egyedül.

- Kurva jó - Mondta, azzal rám is tette a telefont.

Nevettem egy halkat, majd visszatettem a telefont a zsebembe. Komolyan még ő mérges rám? Hihetetlen. Egyre jobban idegesítettem fel magam és tudtam, hogy lépnem kell valamit és annak a valaminek nem egy egyszerű beszélgetésnek kell lennie. Az eddig se vezetett sehová, maximum pár napig volt csendes közöttünk minden.

Komótosan szeltem az utcákat a háztömb felé, amelyikben laktunk, miközben folyamatosan éreztem a mobilom vibrálását a zsebemben. Ahogy elhalt a csörgés, máris érkezett a következő. Nem adta fel, de nem akartam felvenni. Már sírhatnékom volt ettől az egésztől, de tudtam, hogy most nem adhatom fel ennyivel. Yoongi túllőtt a célon és megbántott nem egyszer azzal, hogy nem bízott bennem. Ez nem mehetett így tovább, akármennyire is szerettem.

Kicsit sóhajtottam, ahogy a zár még érintetlenül tartotta az ajtót, vagyis Yoongi még nem ért haza. Tudtam, hogy akármelyik pillanatban megjelenhet, de addig is volt egy kis időm fújni egyet. Ledobtam a dzsekimet magamról és a cipőmet is lerúgtam. A hajamba túrtam és leguggoltam az előszoba közepén, ahogy próbáltam magamban rendezni a dolgokat. Mit csináljak? Nagyon szeretem, de nem engedhetem ezt el megint a fülem mellett, akkor tényleg nem jutunk sehova. A gyomrom liftezett és a nemrég elfogyasztott, finom vacsora újbóli felszínre kerülésével fenyegetett. Mély levegőket vettem, hogy lenyugtassam magam és ne legyek rosszul. Már éreztem, ahogy a könnyeim lassan fel akarnak törni, de aztán visszahúzódtak, amikor emlékeztettem magam, hogy nem én vagyok az, akinek rosszul kellene éreznie magát. Úgy változott bennem a kétségbeesés és a harag, mint egy focilabda útja, sokszoros és ügyes cselezéssel a védő lábai mellett.

Az ajtó kivágódott mögöttem, én meg felpattantam a guggoló helyzetemből. Azonnal megfordultam és mire Yoongi becsukta maga mögött az ajtót és a szemembe nézett, már magabiztosan, karba tett kezekkel sétáltam a nappali felé. A férfi arca sem volt jobb az enyémnél, kemény volt és jeges, a szemei feketén és idegesen forogtak, szája mérgesen remegett, ahogy próbálta nem összepréselni őket.

- Hová mész? - Kérdezte kemény és mély hangon.

Ez a hang volt az, ami libabőröket küldött rám és nem a legjobb értelemben. Mély volt, akár a tenger közepe, ahol segítség nélkül maradva, könnyedén elmerülhetett volna bárki úgy, hogy észre se veszi senki. Yoongi mély orgánumában is el lehetett veszni, kétségbeesetten kapálózni és megfulladni úgy, hogy még én magam sem vettem észre.

- Leülni a kanapéra - Feleltem. - Vagy talán ahhoz is kérjek engedélyt? - Fordultam felé mérges ábrázattal, mielőtt levágódtam volna a díványra.

- Ne beszélj így velem, légy kedves! - Jött ő is mellém és hangjából hiába hallottam a kedves szavakat, ott volt az a fajta hangszín, amitől gyerekként összepisilik magukat az emberek, ha a szüleiktől hallják.

- Hogy beszéljek, Yoongi? - Néztem fel rá, mert ő csak karba tett kezekkel állt előttem. - Legyen aranyos és mosolyogjak rád? Köszönjem meg, hogy tönkre tetted az egyetlen olyan összejövetelt, ahová évek óta először elmentem?

- Tönkretettem? - Vonta fel a szemöldökét. - Mivel? Hogy felhívtalak? Mert tudni akartam, hogy minden rendben van e? 

- Igen - Feleltem. - Mert ez már nem normális, tudod? Ennyiszer még a legaggódóbb szülő sem hívja fel a tíz éves gyerekét, aki először ment el egyedül éjszaka. 

- Bocs, hogy vigyázni próbálok rád - Forgatta meg a szemét úgy, hogy szinte már elkezdtem azt érezni, hogy én vagyok a rossz.

- Ez beteges, Yoongi - Mutattam rá, majd visszatettem a kezem az ölembe. - Ez nem vigyázás, ez ellenőrzés. És kezd kicsit rosszul esni, vagyis már rohadtul rosszul esik, hogy egy éve képtelen vagy hinni a szavaimnak, képtelen vagy megbízni bennem és a tetteimben. Tudod, milyen szar érzés? Hogy bizonygatnom kell a saját szavaimat a saját barátomnak, aki állítólag bízik bennem és szeret?

- Szeretlek és pont ezért csinálom - Emelte meg a hangját. - Tudod te, hányan néznek utánad? Mi van, ha nem hívlak fel, hogy megkérdezzem, minden rendben van e, és pont elraboltak? Vagy megerőszakolnak?

- Klinikai eset vagy, Yoongi - Közöltem vele halkan. - Nem tudsz bízni bennem?

- De, csak a többi emberben nem bízok - Felelt.

- Nem is lehet mindenkiben - Sóhajtottam. - De legalább bennem megbízhatnál és nem kellene hívogatnod.

- Csak azért hívlak, hogy tudjam, minden rendben van e.

- Ma azért egy kicsit túl lőttél a célon, nem gondolod? - Szűkítettem össze a szemeimet, ahogy ránéztem.

- Nem - Felelt egyszerűen.

- Nem? - Bólogattam és elmosolyodtam. - Szóval szerintem teljesen normális, hogy letettél, láttad, hogy bemegyek abba a rohadt vendéglőbe, láttad, hogy ott vagyok, felhívtál, nem is egyszer és nem is kétszer. Felvettem, elmondtam, hogy még mindig ott vagyok és minden rendben van. Elmondtam érthetően, hogy felteszem a telefonomat tölteni, nem lesz nálam és nem tudom felvenni. Erre te csak hívogatsz, negyvenháromszor, basszus. Ezek után az éttermet is felhívod, hogy megalázz mindenki előtt, számon kérj a vendéglő telefonján és nekem le kelljen lépni arról a vacsoráról is, ahová az elmúlt évben először eljutottam. Ráadásul, hogy tetézzem, két kibaszott óráról lett volna szó, a kollégáimmal, nyilvánosan egy étteremben, nem pedig egy három napos sztriptíz tanfolyamról, kettesben valakivel. 

- Aha, szóval most én vagyok a hibás, amiért megpróbálok vigyázni rád. Értem - Nézett rám úgy, mintha hülye lennék.

- Na jó - Dörzsöltem meg az orrnyergemet. - Akkor ha nem érted, gondolkozzál el magadban mindazon, amit egy év alatt mondtam neked, jó? Addig én az anyámnál leszek.

Azzal felálltam a kanapéról és elindultam a hálószobánk felé, hogy egy táskába összepakoljak magamnak ruhát. Yoongi elkapta a kezemet és visszafordított maga felé. Dühösen néztem rá, ő pedig csak lesütött szemekkel állt előttem.

- Elmész? - Kérdezte halk hangon.

- El - Feleltem határozottan, mielőtt a nyakába borultam volna és megnyugtatom, hogy semmi baj.

- Szakítasz velem? - Vett egy mély levegőt.

- Nem - Válaszoltam neki. - Csak azt akarom, hogy gondolkozz el, hogy mit miért teszel, mert ez már kiábrándító. És ehhez úgy látom, hogy az kell, hogy egyedül magadba szállhass.

- Ne menj el - Motyogta és nyelt egyet, amivel a könnyeit erőszakolta vissza.

- De igen, Yoongi - Mondtam és kihúztam a kezemet az ujjai lagymatag fogásából. - És ha az anyukámat fel mered hívni vagy bombázni mered a nem fogadott hívásokkal, esküszöm, hogy nem jövök vissza többet.