Áldás és átok °BEFEJEZETT°

°13°

*1 héttel később*

Ma engednek haza minket.
- Mielőtt elmennél, még meg vizsgállalak - mondta Dr Martínez.
- Rendben - ültem vissza az ágyra. A kezét a homlokomra tette. A homlokom bizseregni kezdett.
- ^Nagyanyád után az édesanyád jött volna, de sajnos túlélte. Téged kérlek meg, hogy öld meg! Ha nem teszed meg, vagy nem hal meg még aznap öngyilkos leszel!^ Megértetted? - kérdezte Dr Martínez.
- Megértettem - néztem mereven magam elé.
- Jó kislány - simította meg az arcom. A doki kiment. Kettőt pislogtam, majd felálltam.
- Mehetünk? - kérdezte apa.
- Igen, persze - mondtam mosolyogva. Kimentünk a kórteremből. Egy barna hajú nő kint várt minket.
- Mehetünk, Jessi? - kérdezte a nőtől apa.
- Ő ki? - suttogtam apának.
- Az édesanyád - suttogta apa nekem.
- Jól vagy kicsim? - kérdezte a nő.
- Persze - mondtam.
- Mehetünk? - kérdezte apa.
- Igen - mondta anya. Daniel kint várt minket.
- Jó látni öcskös - mondta apának Daniel.
- Téged is - mondta mosolyogva apa. Beültünk Daniel kocsijába, és hazavitt minket. Otthon kiszálltunk a kocsiból, és épp bementünk volna amikor valaki megdobott egy faággal.
- Au - fordultam hátra. Egy sötétbarna hajú és mogyoró barna szemű srác állt mögöttem.
- Te ki vagy? - kérdeztem.
- Nem emlékszel rám? - kérdezte a srác.
- Nem.
- Adam Black vagyok, tudod a savant táborból - mondta a fiú.
- Mi? Mi az a savant?
- Képességgel élő emberek. Neked is van.
- Igen? Mi?
- Irányítód az időjárást - mondta a fiú.
- Hű. Egyébként mit csinálsz itt?
- Csak megszerettem volna kérdezni, hogy hogy vagy.
- Jól, köszi - mondtam, és elindultam a házba, de visszatartott.