Áldás és átok °BEFEJEZETT°

°22°

'Adam'

Könnyezve ültem Tori mellett. Gondolkodás nélkül az arcához hajoltam, hogy megpusziljam. Egy könnycsepp cseppent az arcára.
- Sajnálom! Sajnálok mindent! - mondtam szomorúan.
- Ha az apám nem lett volna, akkor még mindig élnél!
- Te pedig nem lennél, hogy szeresselek - mondta nagyon halkan Tori. Hitetlenül néztem rá. A szemeit lassan kinyitotta. Gyönyörű zöld szemei voltak. Boldogan magamhoz öleltem.
- Már azt hittem, hogy meghaltál!
- Miért mi történt? - kérdezte Tori.
- Nem emlékszel? - kérdeztem értetlenül.
- Nem.
- Minden az apám miatt van. Azt akarta, hogy megöld az anyádat, de te elárultad, és öngyilkos akartál lenni. Mindig megállítottalak, de ezúttal nem sikerült - mondtam szomorúan.
- Öngyilkos akartam lenni? Hányszor?
- Nem tudom pontosan, de sokszor.
- Megvédsz?
- Persze, akár az életem árán is - öleltem szorosan magamhoz. Hihetetlenül boldog voltam. Élt. Életem szerelme élt. A farkasok boldogan csóválták a farkukat. Mintha egy modern hófehérke történetben lettem volna, csak éppenséggel nem egy alma miatt halt meg, hanem az apám miatt.
- Mi lesz az apáddal? - kérdezte félve Tori.
- Már nem tud bántani. Gondoskodtam róla - mondtam egy bíztató mosoly kíséretében.
- Mit csináltál?
- Az már legyen az én titkom, hogy mit csináltam vele.
- Rendben - mondta, és megölelt. Szorosan öleltem vissza. Sose akarom elengedni. Soha! Ezek után, amiken keresztül ment(ünk) már nem lennék képes elengedni.