Áldás és átok °BEFEJEZETT°

°17°

'Adam'

Tori sikítva zuhant a mélybe.
- TORI!! - üvöltöttem. Még mindig dörgött és villámlott. Nem érdekelt semmi. Lemásztam hozzá. Néha megcsúszott a kezem, de nem izgatott. Egyedül Tori érdekelt. Már csak két méter volt köztem és a föld között. Leugrottam. Tori csukott szemmel feküdt a földön.
- Tori, hallasz? - kérdeztem. Nem válaszolt. Szakadt az eső.
- Tori! Térj magadhoz! - kértem. Semmi reakció. Minden az apám miatt van! Ha miatta meghal Tori, én nem tudom mit csinálok vele!
- Victoria, kelj fel! Fel kell kelned! - kértem könnyezve. Nem érdekelt a férfi becsületem. Könnyes szemmel az arcához hajoltam, és megcsókoltam. Hatalmas mennydörgés, villámlás jött ekkor. Még lélegzett.
- Ne halj meg! Nem halhatsz meg! Tori, neked élned kell! - mondtam.
~ Adam ~ hallottam telepatikusan Tori hangját. De ez, hogy lehet? Anya régen azt mesélte, hogy a lélektársak tudnak egymással telepatikusan kommunikálni. Ez azt jelenti, hogy ő és én?
- Itt vagyok - mondtam könnyes szemmel. Gyengéden megfogtam a kezét.
- Kelj fel, kérlek! Nagyon szépen kérlek, Tori, ébredj fel! Nyisd ki a szemeidet!
~ Adam, segíts! ~ hallottam ismét Tori hangját a fejemben.
- Mit segítsek? Fáj valamid? - kérdeztem aggódva, de nem válaszolt. A szemeit összeszorította.
- Tori! - ráztam meg gyengén a vállát. Ebben a pillanatban kinyitotta a szemeit. De... vörösek voltak.