Never say never (Dylan O.)

one

Hogy is kéne elkezdeni egy ilyen történetet? A legelejétől? Vagy onnantól ahonnan fenekestül felfordult az életem? Mondjuk abból több is van. Na jó akkor inkább kezdem a legelején, de csak röviden. Szóval. Hope vagyok, 2000. december 31-én születtem... vagyis inkább 2001. január 1-jén. Illetve nem tudom. Éjfélkor... A szüleim mindig jól bántak velem, odaadóan nevelték egyetlen lányukat. Los Angeles mellet egy kisvárosban éltünk együtt... majdnem boldogan. Mivel nekem volt, van egy titkom. Telekinézissel bírok s eközben a kezeim és a tárgy körül amit mozgatok világìtó, arany, ezüst pontocskák jelennek meg akár a csillagok... Anyáék elfogadtak így. Én pedig eltitkoltam, s még ma is tartom ezt a jó szokásom. Miért mondom múlt időben a szüleimet? Mert... egy nap... meghaltak... azért mert én... véletlenül... ártottam nekik. Nem direkt. Egyszerűen csak megtörtént. 2 évvel ezelőtt. 2016-ban. Életem legrosszabb napja volt, soha nem felejtem el. És soha nem fogok magamnak megbocsájtani. Azóta egyedül élek, bár erről senki sem tud. Azóta megtanultam kontrollálni az erőmet. Tudok vele bánni. Szóval megvagyok. Ennyit rólam. Ja még az átlagos dolgok! Csupán annyi hogy imádok utazni, rengeteg helyen jártam már, és fogok is. A szobám tele van térképekkel, szuvenírekkel, utazónaplókkal. Ezekből kiindulva megtanultam valamennyire fotózni s rajzolni. Mindkettőt nagyon szeretem. Hosszú szőkés-barna hajam van, s szürke, ezüstös szemem. Ne képzeljetek bele túl sokat, normális emberi szem csak a szürkénél valamivel... szebb... azt hiszem... 170 centi magas vagyok amivel meg vagyok elégedve. Vékony vagyok de közel sem tökéletes alakú. Most leszek végzős, szóval ideje lenne kitalálni hova megyek tovább. Hát ennyit rólam és a múltamról. Most jöjjön a következő dolog vagyis inkább személy aki felbolygatta a már már csendes, nyugodt életemet. Cole Clifford.