Never say never (Dylan O.)

eleven

Szeptember 8. (vasárnap)

Valamikor hajnali 1 óra körül furcsa hangokra ébredtem. A szemeim azonnal kipattantak s kifelé vettem az irányt. A lépcsőn halkan osontam le, majd körülnéztem. Aztán megláttam, hogy csak Cole az aki össze vissza vergődik a kanapén és valamit morog. Aztán kiabál. Rémálma volt. Gyorsan odaszaladtam hozzá és leguggoltam mellé. Mivel majdnem leütött, gyorsan lefogtam a kezét majd ébresztgetni kezdtem.

-Cole! Cole ébredj! - próbáltam felkelteni szerencsétlent, hamarosan sikerrel is, akkor viszont azt se tudta hol van, össze-vissza kapkodta a fejét. -Cole nyugi! - zártam a kezeim közé az arcát mire félve nézett rám. -Csak rémálmod volt, semmi baj. Nyugalom. - simítottam ki egy vizes tincset a homlokából. Először értetlenül nézett rám, felült és végül rájött hol is van, mi is történt.

-Bocsi... Megesik néha. - túrt bele a hajába párszor majd bármilyen magyarázat nélkül a fürdőbe sietett. Gondoltam addig készítek elő neki egy pohár vizet. Hamarosan vissza is jött egy új pólóban meg átmosott arccal, hajjal, felsőtesttel. A testet onnan tudtam, hogy nem vette a fáradságot, hogy megtörölközzön inkább felvette a pólóját így ahogy van vizesen ami így átázott.

-Idd meg. - nyújtottam oda neki, ő pedig egy biccentés kíséretében lehúzta az italt.

-Köszi. - küldött egy apró mosolyt, majd közelebb lépett, hogy letegye a poharat a pultra. Azonban én nem mozdultam így eléggé közel kerültünk egymáshoz. Miközben felpillantottam rá majdnem kitörtem a nyakam. Ilyen alacsony lennék? Na mindegy. Annyira igazából nem volt vészes. Cole szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki egy hang sem a torkán. Én pedig idióta voltam. Nem gondolkodtam. Megcsókoltam. Kezeimet a nyakára tapasztottam, ő pedig kis fáziskéséssel, de végül a derekamra helyezte a kezeit és visszacsókolt. Sőt. Miután elváltam tőle, még egy csókba húzott. De akkor már rájöttem mit is tettem. Elhúzódtam tőle, a szemeimet pedig lesütöttem.

-Mi a baj? - szólalt meg félve.

-Sajnálom csak... Ezt inkább felejtsük el jó? - ráztam meg a fejem, majd felfelé indultam, de ő a csuklómnál fogva visszarántott.

-Biztos, hogy nem. Miért akarod elfelejteni? - tartott szorosan, hogy ne tudjak menekülni.

-Csak mert... Nem szabad együtt lennünk... - motyogtam bizonytalanul. Én sem tudtam annyira, hogy mi tartott vissza ettől az egésztől. Hiszen tisztáztam magamban mindent. Tudom már kezelni ezt a dolgot... El tudom felejteni... Akkor miért ne lehetnénk együtt? Bízom benne. Annyi mindent tett már értem, hogy hülye lennék ha nem bíznék benne, nem...? Talán még mindig félek, hogy bántom, vagy, hogy majd elítél, bolondnak fog tartani. Nem szabad megtudnia. Nem szabad kimutatnom.

-Miért ne szabadna? - hajolt egyre közelebb.

-Mert... mert... nem tudom... - adtam fel végül suttogva és előtört az első könnycsepp. -Cole... A szüleim halottak. Egyedül élek. - ennyit azért elmondhatok neki. Erre eléggé meglepődött és egy percig nem is csinált semmit csak fürkészett. Végül szoros ölelésbe húzott amitől csak még jobban sírtam. Nem tehetek róla, ha valaki megölel és éppen instabil állapotban vagyok úgymond, akkor sírok.

-Semmi baj. Nem mondom el senkinek. Bízhatsz bennem. - simogatta a hajam. A szavaitól csak még jobban sírtam. Ezek már kicsit örömkönnyek is voltak. A szüleimen kívül soha senkiben nem bíztam meg, mert egyszerűen nem tehettem. De benne bízhatok.

-Köszönöm. - bújtam hozzá szorosan. -Egyébként mit álmodtál? - távolodtam el tőle miután megnyugodtam.

-Hát... - nyelt egy nagyot. -Csak a szokásosat. - rázta meg a fejét mire kérdőn néztem rá. -Minden szerettem meghal. Most már te is köztük voltál meg a srácok... - suttogta a végét. - De nem is ez benne a legrosszabb, hanem, hogy... - csuklott meg a hangja.

-Hanem? - kérdeztem miután egy ideje nem folytatta. Kicsit közelebb léptem hozzá és az arcát a kezeim közé zártam, hogy rám nézzen.

-Hanem, hogy én öltem meg őket. Titeket. - sütötte le a szemeit.

-Ez csak egy álom Cole. Nem történt meg és nem is fog. - simítottam végig az arcélén mire egyből rám kapta a tekintetét.

-Ígéred? - mosolyodott el féloldalasan miközben megragadta a derekamat és kicsit közelebb húzott.

-Ígérem. - vigyorodtam el, mire ő lecsapott ajkaimra. A félelem megint előjött, de végül legyűrtem és csak Cole-ra koncentráltam. -De most már menjünk aludni, mert hulla vagyok. - váltam el tőle és mosolyogva a homlokának döntöttem a sajátomat.

-Rendben. Menj csak. - biccentett az emelet felé.

-Tudod... Talán nem lenne ajánlott egyedül aludnod, hátha megint rémálmod lesz. - köhécseltem egy sort, mire elvigyorodott.

-Tehát azt akarod, hogy veled aludjak. - egyszerűsítette le.

-Nem. Azt akarom, hogy ne álmodj rosszat. - próbáltam ködösíteni. Jó vele akartam aludni, és? Tudjátok milyen jó érzés?

-És ha veled alszok az segít? - fonta keresztbe a karjait és a pultnak dőlt.

-Hát igen, mert... Hát... Másoknak is szokott segíteni. A gyerekek is mindig a szüleikhez mennek amikor félnek este. - vonogattam a vállam. -Én is mindig átmentem anyáékhoz. - mosolyodtam el az emlékre, aztán megráztam a fejem, hogy kiűzzem a gondolatot. Cole szomorúan elmosolyodott aztán kitárta a karjait. Egyből hozzábújtam.

-Na gyere. - kulcsolta össze a kezeinket, majd felfelé kezdett húzni, az emeletre. Követtem egészen az ágyamig amibe aztán egyből beledőltem. Cole rám húzta a takarót, majd bebújt mellém és szorosan magához vont. -Na így már jó? - mosolygott a szemeimet fürkészve.

-Igen, így talán nem fogsz rosszat álmodni. - suttogtam vigyorogva, mire felnevetett és megcsókolt.

-Aludj. - nyomott puszit a homlokomra is, én pedig full vigyorogva álomba merültem.

Sziasztok! Bocsánat, hogy ez egy rövidebb rész lett, azonban annál fontosabb! Remélem tetszett. Hamarosan hozom a következő részt :D. ~Dóri~