Never say never (Dylan O.)

six

Morogva állítottam meg a filmet és tettem félre a kajámat a csengő hallatán. Felpattantam, s dühömet elfojtva trappoltam az ajtóhoz. Tudtam, hogy Cole lesz az. Kinyitottam az ajtót és vajon ki várt ott?

-Szia. - motyogta. Szerintem ő maga sem tudta miért jött.

-Mit akarsz? - kérdeztem flegmán. Nagyon fájt, hogy így kell vele bánnom, de nem tehettem mást.

-Csak... nem tudom. Látni akartalak. Láttam megszöktél az ünnepségről. - mosolyodott el óvatosan.

-Meglehet. - vontam meg hanyagul a vállamat.

-Pedig nagyon érdekes volt ám. - suttogta vigyorogva. Nagyon-nagyon akartam mosolyogni, de nem tehettem meg. Az ő érdekében. 

-Meghiszem azt. - forgattam meg a szemeimet. Kicsit elbizonytalanodott.

-Mikor fogsz bízni bennem? - tette fel végül a kérdést. Felkaptam a fejem, s a szemeit kezdtem fürkészni. 

-Egy átlagos lány most gondolom azt mondaná, hogy körülbelül 3 randi után. Egy ribanc azt, hogy feküdjünk le és majd meglátom. Egy visszahúzódó a vállát vonogatná és elpirulna. Sajnos én egyik sem vagyok. Soha Cole. - mondtam ki. Az utolsó mondat ne volt igaz, de muszáj távol tartanom magam tőle. Vagyis inkább őt magamtól. 

-Mégis miért? - tárta szét a karjait. Könnybe lábadtak a szemeim, kezdtem felhúzni magam azon, hogy nem bírja felfogni. Mondjuk egy kicsit azért jól esett, hogy ennyire nem akar lemondani rólam.

-Fogd már fel, hogy mi soha, de soha, ismétlem s-o-h-a nem lehetünk barátok, annál többek meg végképp nem! Mindkettőnk érdekében, főleg a tiédben! - kiabáltam visszatartva a kitörni készülő könnycseppeket. -Most kérlek menj el és hagyj végre békén. - váltottam vissza monoton, semleges hangnembe egy nagy nyelés után.

-Nem mondok le rólad. - rázta meg a fejét, majd ott hagyott az ajtóban. Miután jól bevágtam azt, ismét lerogytam a földre, pont mint tegnap. Nem, nem, nem! Nem lehet rám ilyen hatással! Alig ismerem, hogy lehetnék belé szerelmes? Ezúttal nem hagytam kitörni a könnycseppeket. Felkapartam magam a földről, s visszahuppantam a kényelmes kanapéra. Vettem egy mély levegőt, s ismét elindítottam a filmet. Fél órán keresztül csak néztem a képernyőt, de koncentrálni nem tudtam. Végül élesen beszívtam a levegőt, feltekertem maxra a hangerőt és üvöltettem egy nagyot. Csak kiengedtem a gőzt na. Sikerült valamelyest lenyugodnom, a chipset az ölembe véve, visszavettem a hangerőt, s néztem tovább a filmet. Teljes mértékben próbáltam a történésekre összpontosítani, ami többé-kevésbé sikerült is szerencsére. A film végeztével kikapcsoltam a tv-t, a szemeteimet kidobtam, majd a fényképezőgépemet a nyakamba akasztva megindultam kifelé lencsevégre kapni egy naplementét. A ülhallgatómat bedugva elindítottam a Castle On The Hill-t, majd indultam is a tenger felé. Ezúttal azonban nem a partra mentem, hanem egy kiemelkedő sziklára, vagy inkább dombra. Kinek hogy tetszik. Annak a tetején van egy pad ami tökéletesnek bizonyult egy kis rajzoláshoz -nálam volt a táskám is amiben a jegyzetfüzetem és egy ceruza volt. Először kattintottam párat a géppel. A naplementét, a lenti partot, a padot fotóztam. Ezután leültem a paddal szemben a fűbe, s előkotortam a füzetemet meg a ceruzát. Másolni kezdtem a magányos padot. Mivel ez így önmagában nem volt nehéz, kidolgoztam a felhőket, az árnyékokat és a füvet is. Az utolsó simításoknál, amikor ismét felnéztem valahogy megváltozott a táj. Két láb zavart bele a képbe. Feljebb pillantottam. A padon Cole ücsörgött. Már épp szólásra nyitottam a számat mikor közbeszólt.

-Megmondtam. Nem hagyom annyiban a dolgot. - rázta meg a fejét egyszerűen. 

-Én is megmondtam. Akadj le rólam. - csaptam össze a füzetet, majd mindent a táskámba vágtam, s felpattantam a földről.

-Hope. - nyúlt utánam mikor hazafelé kezdtem sétálni.

-Eressz! - próbáltam kihúzni a kezem a szorításából. Gyengének bizonyultam. 

-Oké de attól még elkísérlek. - vonta meg a vállát miközben eleresztett.

-Miért is nem lepődök meg? - forgattam meg a szemeimet, s enyhén trappolva útnak indultam. Cole egy másodperc törtrésze alatt beért, s fürkészve nézett le rám.

-Na és hogy vagy? - tette fel a tök sablonos kérdést amivel általában az agyamra mennek az emberek.

-Most jelenleg? Legszívesebben felakasztanám magam a társaság miatt. - sóhajtottam egy nagyot. 

-Ez igazán hízelgő. - mosolyodott el. Már megint kezdjük? Hát ez remek. 

-Nem bóknak szántam. - morogtam az orrom alatt miközben befordultunk az utcánkba. 

-Pedig én annak vettem. - vonta meg a vállát vigyorogva.

-Talán mert egy idióta vagy? - tettem fel a költői kérdést. 

-Ez fájt. - tette a szívére a kezeit. 

-Akkor jó úton haladok. - morogtam tovább. Bár tulajdonképpen pont azt akarom el kerülni, hogy fájjon neki. Na mindegy.

-Olyan kedves vagy mostanság. - rázta meg nevetve a fejét.

-Mindig ilyen vagyok. És ilyen is maradok. - vágtam rá.

-Ha rajtam múlik nem - mosolygott rám továbbra is.

-Csakhogy nem rajtad múlik. - kezdett forrni az agyvizem.

-Azt majd meglátjuk. - kacsintott rám majd lekanyarodott a házukhoz. Egy pillanatra lefagyva néztem utána, majd dühösen trappoltam be saját otthonomba. Nem hiszem el ezt a gyereket de tényleg! Hihetetlen! Argh! Egyből a zuhanyzó felé vettem az irányt gondolván hátha az majd lenyugtat. A cuccaimat "bereptettem" a szobámba, a pizsamámat pedig szintén az erőm segítségével a kezembe varázsoltam miközben továbbra is a fürdő felé tartottam. Belépve a kis helyiségbe egyből levetettem a ruháimat és végre lezuhanyoztam a szokásos, mandulás-vaníliás tusfürdőmmel. Miután végre megnyugodtam, kikászálódtam a zuhanyból, megtörülköztem, hajamat megszárítottam, felöltöztem, fogaimat jó alaposan megmostam, majd az ágyam felé vettem az irányt. Azért mit nem mondjak eléggé lefárasztott ez a nap. Majd csak belejövök ebbe a társasági életbe... Muszáj lesz ha Cole tényleg nem fog leakadni rólam egy ideig. Hamarosan azért csak megunja. Ebben a reményben aludtam el.