Never say never (Dylan O.)

five

Szeptember 2. (hétfő)

A tegnapi napon végre jól kisírtam magam. Minden kijött. És jobb lett. Úgy érzem újra erős vagyok. Még. Ha Cole-ra gondolok összefacsarodik a szívem, de tudom, hogy jobb így neki és amúgy is, az is lehet hogy ő ilyen tipikus "nőcsábász" és a suliban majd két perc alatt talál helyettem valakit. Miközben ezen gondolkodtam már a fogamat mostam, és suliba készülődtem. Hajamat szoros lófarokba fogtam, felkentem egy kis korrektort a szemem alá, szempilláimra spirált, szemöldökömet pedig halványan megrajzoltam. Szokásos ajakápolómat is felvittem, majd felvettem egy citromsárga rövidujjút aminek a mellrészénél volt egy aprócska zseb, ezt a pólót betűrtem egy fekete rövidnadrágba, végül pedig felkaptam a fekete tornacsukámat. Táskámat hátamra kapva, s fülhallgatómat a fülembe dugva elindultam az iskola felé. Nem siettem ráérősen baktattam, s csodák csodájára nem botlottam bele Clifford-ba. Belépve a suliba még mindig szólt a zene a fülemben hogy elnyomja a tömeg zaját. Amúgy is hogy ha hozzám beszélnek az általában csak bántó szokott lenni. Nem mintha érdekelne. Az osztályterembe lépve letelepedtem szokásosan az ablak melletti legutolsó padba s előpakoltam tolltartómat, valamint a jegyzetfüzetemet. Hamarosan be is csöngettek így inkább kihúztam a fülesemet, s elpakoltam a telefonommal együtt. Cole sehol. Eddig király. Hamarosan belépett az osztályfőnökünk hatalmas vigyorral az arcán, valamint a nyomában egy sráccal. A lányok élesen beszívták a levegőt, a fiúk kíváncsian méregették, a tanárnő pedig arra kérte meséljen kicsit magáról. Én meg csak ültem ott, bámultam őt, a fülem zúgott, a szívem hevesen vert, s azt kívántam bár én haltam volna meg a szüleim helyett. Cole csak lazán elmosolyodott, s a tanárnő kérésére beszélt egy picit önmagáról, aminek a végeztével véletlenül rám siklott a tekintete, mire a mosoly eltűnt egy pillanatra az arcáról, mélyen a szemembe nézett, nyelt egy nagyot, s elkapva tekintetét ismét elmosolyodott, majd illedelmesen megkérdezte a tanárnőt, hogy hova is ülhetne le. Csak ne mellém, csak ne mellém, csak ne mellém... Imádkoztam de amikor meghallottam a tanárnő válaszát szorosan lehunytam a szememet és próbáltam feldolgozni a szavait.

-Úgy látom Hope mellett van egy szabad hely. Nyugodtan ülj mellé, kissé szótlan, de meglesztek. - ejtette ki a tanárnő hihetetlen könnyedséggel a szavakat, amik rám hihetetlen nyomást gyakoroltak. Cole csak motyogott egy "okés"-t s mellém caplatva lehuppant a székre. A tanárnő ezután több érdeklődést nem is mutatott a kettősünk felé, csak beszélt és beszélt.

-Figyelj Hope... - kezdte Cole suttogva de közbe vágtam.

-Ne, ne mondj semmit kérlek, csak fogadd el, hogy annak akit szeretek csak ártani tudok. - hunytam le a szemeimet koncentrálva, hogy ne csináljak semmi hülyeséget az érzelmeim hatására.

-Szóval szeretsz? - próbált poénkodni, de csak mindent eláruló tekintettel néztem rá.

-Cole... - sóhajtottam jelezve hogy ez nem a poénkodás ideje. Felfogta, s eltüntetve a mosolyt az arcáról, ismét kérdezgetni kezdett.

-De miért? Mit értesz ez alatt?? - értetlenkedett.

-Nem mindegy az neked?! A lényeg, hogy hagyj békén és akkor mindenki jobban jár! - csattantam fel suttogva, mire felfogta végre, s elfordulva a tanárnőre kezdett koncentrálni.

-Azért szólj ha meggondoltad magad és beláttad, hogy nekem nem fogsz ártani. És fordítva sem lesz így. - motyogta még oda félvállról Cole, én meg magamban hozzá tettem hogy ez sajnos soha nem fog bekövetkezni. Azért biccentettem egy aprót, de szerintem ő is kezdte érezni, hogy nem lesz köztünk még barátság sem nemhogy több. Legalábbis akkor még így gondoltuk... 

-Na gyerekek! Mindent elmondtam amit tudnotok kell igaz? - tette fel a kérdést a tanárnő inkább magának, mintsem nekünk, de azért el kezdtünk helyeselni. -Remek, akkor induljunk is az évnyitóra, le a tornaterembe, mint mindig, utána pedig mehettek haza. - mosolygott ránk kedvesen. Az osztály egyszerre indult meg lefelé én pedig direkt lemaradtam, majd hirtelen beléptem a szertárba. A franc fog ott maradni, mindig ugyanaz van. Előadás, igazgatói beszéd, és a többi, és a többi. Megvártam amíg minden zaj elhal, majd kilépve a szertárból, a kijárat felé vettem az irányt. Pechemre a portás a helyén volt, így csendben, feltűnés nélkül visszafordultam, majd kerestem egy földszinti ablakot ami az utcára néz. Nem volt nehéz találni, majd nem haboztam sokat, kinyitottam, kiálltam, majd ugrottam. Kissé magasan volt így mielőtt földet értem volna, tompítottam az esést az erőmmel. Nyugodt szível baktattam tovább hazafelé, tudtam, hogy ilyenkor senki sincs az utcákon így nem láthatott senki. Meg különben is egy szűkebb, sikátor szerű utcába ugrottam ami a suli oldalánál húzódik. Mielőtt haza értem volna, beugrottam a boltba, s bevásároltam. Kenyér, vaj, sonka, stb, egy rakat pékáru, chips és fagyi. Amúgy mielőtt még megkérdeznétek, honnan van pénzem, elmondanám, hogy az utazásaimon keresem meg őket, valamint egyszer-egyszer elvállalok  részmunkaidős állásokat, amíg fel nem telik a pénztárcám, plusz elég nagy hagyatékom van. A szüleim és a nagyszüleim is gazdagok voltak, s mivel én egyke vagyok, ők pedig halottak, rám maradt a vagyonuk. Így ezekkel a pénzekkel teljesen jól megvagyok az egyetemig biztosan, de lehet, hogy még annak a végéig is. Bár ki tudja, hogy megyek e egyáltalán. Tudom kéne, de egyenlőre fogalmam sincs mi akarok lenni. Utazó. De az nem állás... Bár eddig is megéltem belőle... Mindegy, ezt van még egy-két hónapom kitalálni. Hazaérve, mindent bepakoltam a hűtőbe, illetve a kamrába. Egy chips-sel és egy virslis, mustáros párnával lehuppantam a kanapéra, bekapcsoltam a TV-t s a pendrive-omról elindítottam a Pókember: Hazatérés-t. Végre minden a normális kerékvágásba jött. Hát persze. Ezt gondoltam amíg meg nem szólalt a csengő