Never say never (Dylan O.)

nine

Szeptember 6. (péntek)

Ma délután mehetek haza. Eddig Cole végig velem volt, vagyis suli előtt és után. Bár még mindig elég tartózkodó vagyok most már szoktam vele nevetni, meg úgy egyáltalán beszélgetni. Ez azért haladás nem? Éppen a ruháimat vettem fel amiket Cole hozott még szerdán mikor hirtelen betoppant az orvosom.

-Itt a zárójelentés Hope. A szülei akkor holnap hazaérnek igaz? - nézett mélyen a szemembe miközben az éjjeli szekrényre tette a lapot ami igazolhatja, hogy végre hazamehetek.

-Igen, biztos. Köszönöm. - mosolyodtam el halványan. Ja igen elfelejtettem mondani, hogy az orvosoknak azt kamuztam, hogy a szüleim üzleti úton vannak és nem fogják felvenni a telefont, de ne aggódjanak már majdnem 18 éves vagyok és már voltam máskor is gyomormosáson illetve egyéb műtéteken, meg betegséggel is voltam már kórházban. Az utóbbi kettő amúgy igaz. Gyomrot viszont még nem mostak, ez új volt. Igazán nagyon kellemes, ki kell próbálnotok. A doki végül egy mosoly és egy bólintás kíséretében itt hagyott, én pedig gyorsan rendbe raktam a szobát, hogy ne a takarítóknak kelljen. Az üres kajás dobozokat amiket Cole-lal fogyasztottam el, kidobtam, akár csak az üvegeket, az ágyat bevetettem, majd a táskámat a hátamra lendítettem, a telefonomat a kezembe vettem, lehuppantam az ágyra, s nyomkodni kezdtem a készüléket.

Clifford -.- üzenete: 5 perc és ott vagyok.

Bolond :P üzenete: Nem kell sietned.

Azért a megszokott flegmázástól nem szabad eltérni. Hamarosan mint azt ígérte be is toppant.

-Mehetünk? - mosolyodott el mikor meglátott.

-Felőlem. - vontam meg a vállam majd lepattantam az ágyról és az ajtó felé vettem az irányt.

-Bal lábbal keltél? Megint? - engedett előre egy igazi úriemberhez híven. Vagy csak a seggemet akarta bámulni. Bármelyik előfordulhat.

-Nem, csak megláttalak. - vigyorodtam el.

-Ez fájt! Én felvidítom az embereket. - sétált végül mellém miután kinézelődte magát.

-Engem meg a depresszió felé sodorsz már attól, hogy látlak. - húztam el a szám.

-Ez igen sajnálatos mivel mostantól veled fogok lakni egy jó darabig. - vigyorodott el én meg megforgattam a szemeimet.

-Sehogy sem tudlak lebeszélni igaz? - sóhajtottam fel fáradtan miközben bepattantam a kocsijának az anyósülésére.

-Nem-nem. - rázta meg a fejét miközben elindította a motort.

-És a szüleid mit szólnak ehhez? - bámultam ki a szélvédőn.

-Soha nincsenek itthon, mivel ügyvédek. Amúgy meg nem igazán érdekel. Különben sem vagyok otthon szinte soha. - vonta meg a vállát semlegesen.

-Á szóval te ilyen kicsapongó életet élsz? Minden este bulikba járkálsz, lányokat fektetsz meg meg ilyesmi? - vontam fel a szemöldököm.

-Dehogyis! Utálom a bulikat. Bár kicsapongónak kicsapongó az életem. Nappal suli, utána hazaugrok fél órára tanulni meg ilyenek aztán megyek a haverjaimmal a városba vagy bárhova hülyülni. Szabályt szegni. Bármit. Persze én nem vagyok benne mindenben. A fűben például nem. Eddig a régi sulimban csak egy-ketten voltak ebben benne, de szerencsére itt a kosarasok pont ilyenek. A focisták azok akik ilyen idióta bulikba járnak meg csajokat fektetnek meg oda meg vissza.- mesélte mosolyogva. Igazából jól hangzik. Ha normális lennék én is ilyen életet szeretnék élni... Bár azt hiszem, hogy... Megtanultam kezelni a szüleim halála óta az erőm.