Never say never (Dylan O.)

twenty-one

2019. szeptember 17. (kedd)

Reggel amikor megnéztem az üzeneteimet nagyon ideges lettem. Daniel bejelölt facebook-on és már rám is írt, hogy mizu velem meg ilyenek. Nem értette meg a tegnapiból, hogy szarok a fejére? Mindegy, majd csak lekopik rólam. Az üzenetével nem törődve letiltottam, majd készülődni kezdtem a suliba. Egyszerű baba kék testhez simuló crop top, fekete mom jeans, fekete Nike, farmerdzseki. Miután felöltöztem, a hajamat egy kissé kócos kontyba fogtam, fogat mostam, sminkkel most nem bajlódtam, majd a táskámat felkapva vidáman léptem ki a házamból, mivel végre láthatom Cole-t. Ilyen sokáig még nem volt távol tőlem mióta együtt vagyunk. Ami igen, körülbelül 13 órát jelent. Ez normális, hogy ennyi után hiányzik? Hát nem derül ki, mivel a gondolatmenetemet ő maga szakította félbe.

-Jól áll ez a haj. - mosolygott rám köszönésképp, mire én csak vigyorogva, a nyakába ugorva megcsókoltam.

-Normális, hogy tegnap délután óta nem láttalak, de már nagyon hiányoztál? - hajoltam el tőle, mire egy pillanatra gondolkodó fejet vágott.

-Nem hiszem, de mi soha nem voltunk normálisak. - rázta meg végül a fejét még mindig szorosan magához láncolva.

-Ezzel egyet kell értenem. - mosolyogtam folyamatosan, majd még egy csók után elindultunk a suliba. Ami elég izgalmasra sikerült. Már nem az odafelé menet, hanem az ott lét. Minden ment a normális menetrend szerint, srácokkal szünetekben beszélgettünk meg hasonlók, órán meg néha szenvedtünk, néha figyeltünk. Viszont az egyik szünetben, amikor is én kimentem a mosdóba vissza felé menet nem várt meglepetésbe futottam. 

-Szia Hope! - kapta el a csuklóm egy ügyes kézmozdulattal Daniel, mire én legszívesebben azzal a lendülettel amivel felé fordultam felpofoztam volna.

-Eressz. El. Most. - néztem dühösen, mélyen a szemeibe, de ő csak mosolygott. Nem olyan volt mint Cole, az ő mosolya aranyos volt és jó kedvű, de Daniel-é csak egyszerű, üres, betanult nőcsábász mosoly volt. 

-Nincs kedved beszélgetni kicsit, vagy ilyesmi? Nagy szünet van. - kezdett a szekrénye felé húzni én meg egyre idegesebb lettem és már cselekedni akartam, amikor mellettem Adam-et láttam meg egy szendviccsel a kezében. Hála az égnek, hogy ő ilyenkor mindig büfébe megy.

-Hali, mi a téma? - köszönt kedvesen én meg egy hálás pillantást vetettem rá, amit ő észrevétlenül lereagált, egy "semmiség" pillantással. 

-Igazából privát beszélgetés folytattunk. - mondta Daniel én pedig vele egy időben így válaszoltam:

-Ez a baromarc próbál jópofizni, de nekem semmi kedvem vele lógni, szóval segíts. - mondtam ki nyíltan, hogy Daniel kezdje végre felfogni a helyzetet. 

-Jó kis beszélgetés. - tartotta vissza a nevetését Adam Daniel-re nézve, aki kezdte elveszíteni a türelmét. 

-Na, most már menj vissza a bandádhoz, nem vagyunk rád kíváncsiak. - próbálta elhessegetni, én meg hangosan felnevettem.

-Az egyetlen akire nem kíváncsi senki, az te vagy drága Daniel! - néztem rá mű kedves mosollyal, majd folytattam. -És ha nem tudnád, én is a bandájába tartozok, szóval mi távozunk is. - billentettem oldalra a fejem, majd egy határozott mozdulattal kiszabadítottam magam és Adam társaságában visszaindultam a terembe.

-Hé Adam. - húztam vissza finoman a fiút a kezénél fogva és szembefordítottam magammal. -Erről Cole ne tudjon oké? Nem akarom, hogy balhé legyen belőle... És amúgy kösz, hogy segítettél. - mosolyogtam rá a végén, amitől az ő arcán is mosoly jelent meg.

-Rendben, de nem tudom mennyire jó ötlet nem szólni neki... - kezdte aztán, de én belé fojtottam a szót.

-Bízz bennem... hamarosan lekopik a srác. - bólogattam magabiztosan, közben azért magamat is győzködve.