Never say never (Dylan O.)

two

2018. Augusztus 29.

Fáradtan nyitogattam a szemeimet, úgy reggel 8 körül. Igen, ahhoz képest hogy nyár van elég korán keltem. Pedig nem szokásom ráadásul tegnap értem haza Velencéből. Na igen, nem vicceltem azzal hogy folyamatosan utazgatok. Szóval épp a redőnyeimet húztam fel mikor rájöttem hogy miért is ébredtem ilyen korán. Egy olyan hangot hallottam amit nagyon nem akartam. Költöztető teherautó csipogása és zaja ahogy elkezdik kipakolni belőle a cuccokat. Tehát beköltöznek a szomszédba. Hát ez remek de tényleg! (Khmmm szarkazmus khm) Összefontam a karom a mellkasom előtt s kíváncsian pillantgattam le a sürgő-forgó emberekre. Egy időseb férfi és nő (feltètelezem házaspár) segítettek a munkásoknak pakolni és közben rászóltak valakire. Követtem a tekintetüket s egy kb velem egy korú srácot véltem felfedezni aki épp a gördeszkájával szórakozott és láthatóan nem hederített a szüleire akiknek elegük lett és inkább tovább pakoltak. Hamarosan a fiú kifáradt, felkapta a hóna alá a deszkát, a ház felé indult közben pedig felpillantott az én házamra. Pontosabban rám. Én csak felvontam a szemöldököm ő pedig félrebillentette a fejét és elvigyorodott. Én tartottam a pókerarcot és megfordulva ott hagytam. A fürdőbe vonultam, fogat mostam, kifésültem a hajam, felkötöttem lófarokba majd a szobámban felöltöztem. Egy fekete, hosszított derekú, pamut  rövidnadrágra (tudjátok olyan mint a mackó naci csak rövid és bő) esett a választásom és egy abba elöl betűrt sötétkék pólóra valamint a sötétkék sportcipőmre. Felkaptam a kis, pastel kék hátizsákom, beledobáltam a tolltartómat, egy jegyzetfüzetet, a fényképezőmet, majd felkaptam a hátamra, utána feltettem a napszemüvegem, a fülembe dugtam a fülesem, a telefonomat vele együtt zsebre vágtam előtte pedig elindítottam a Want you back-et a 5SOS-től. Legaloppoztam a lépcsőn, ettem egy barackot és útnak is eredtem. Miután bezártam a bejárati ajtót, a kulcsot a táskámba süllyesztettem s megfordulva útnak eredtem. A közelben volt a tengerpart és van egy eldugott hely ahol nem szoktak strandolni, így természetesen imádom azt a helyet. Szóval most is arrafelé vettem az irányt. Arra viszont nem számítottam hogy lesz egy hívatlan vendégem. Pár perc múlva ugyanis valaki megkocogtatta a vállaimat mire ijedten perdültem meg a tengelyem körül, s egy mellkassal találtam szemben magam. Fentről tompa kuncogást hallottam így kirántottam a fülemből a fülhallgatót, hátrébb léptem és bosszúsan felpillantottam a fiú csokibarna, mosolygós szemeibe amitől be kell valljam egy pillanatra megdobbant a szívem de gyorsan kontrolláltam magam.

-Ki vagy te? - kérdeztem keményen de ő csak még jobban vigyorgott.

-Cole vagyok. Cole Clifford. - válaszolt jókedvűen.

-Remek és mit akarsz? - húztam fel az orrom.

-Hát új vagyok a környéken és jól jönne egy idegenvezető plusz gondolom egy évfolyamba, talán osztályba fogunk járni. - billentette oldalra a fejét.

-Keress más "idegenvezetőt". - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe azzal sarkon fordultam és tovább indultam a tengerpart felé.

-Héé nem, nem, nem! Téged választottalak ki, nincs visszaút. - ért utol két lépéssel az égimeszelő. Na jó nem volt olyan magas csak én vagyok kicsi de akkor is!

-Hidd el mindig van visszaút. - motyogtam mérgesen.

-Nálam nincs. - mondta vidáman.

-De van, kopj le! - morogtam bosszúsan.

-Tudod igazán aranyos vagy mikor mérges vagy. - hajolt egy kicsit lejjebb menet közben hogy lássa az arcom.

-Nem tudod milyen vagyok mérgesen új fiú. - pillantottam rá szúrósan.

-Kedves megszólítás. Ha már itt tartunk. Mi a neved? - továbbra is vigyorgott, nem értem.

-Közöd? - húztam fel flegmán a szemöldököm.

-A suliban így is, úgy is kiderítem. - mosolygott pimaszul. Nem igaz hogy még a flegmaság sem segít, az mindig bejön! Kifogytam az ötletekből így csak prüszköltem egyet és nem válaszoltam.

-Makacs vagyok ám. - ez még mindig itt van?

-Nem vagy vele egyedül. -morogtam ismét. - De mivel tudom hogy úgysem fogsz békén hagyni... - sóhajtottam egyet. - Hope. - nyögtem ki nagy nehezen. Nem illik rám ez a név. Nagyon nem. Én elveszem a reményt az emberektől.

-Hope? Mint remény? - vonta fel érdeklődve a szemöldökét.

-Problémád van vele? - húztam össze a szemem majd lementem egy kis falépcsőn ami a homokhoz vezetett. Jé ilyen gyorsan ideértünk?

-Ellenkezőleg, nagyon tetszik. - mosolygott rám kedvesen, én pedig voltam olyan hülye és belenéztem azokba a szemekbe. Amik mosolyogtak. Amiknek gyönyörű csokoládé színe volt. Amik kísértetiesen vonzottak. Talán egy pillanatra megdobbant a szívem. De csak egy kicsit. Meg lehet kicsit meleg lett. És az is meglehet hogy egy percre megingottam. Gyorsan elhessegettem a gondolataimat egy fejrázással, felöltöttem pókerarcom és a tenger felé fordultam.

-Ennek nagyon örülök. - motyogtam majd leültem egy közeli padra, felhúztam a térdeimet előhúztam a rajzos füzetemet, hozzá támasztottam a térdemhez, előhalásztam egy ceruzát és rajzolni kezdtem a tájat. Észre se vettem hogy a fiú mellettem árgus szemekkel figyelt és csöndben megvárta amíg végzek.

-Megnézhetem? - billentette oldalra a fejét kedvesen rám pillantva. Nem hagyhatom magam.

-Soha. - prüszköltem majd eltettem a cuccomat és felpattantam.

-Soha ne mondd hogy soha! - ért utol egy másodperc alatt kuncogva.

-Akkor mondom hogy soha amikor jól esik. - húztam fel picit az orrom miközben fellépkedtem a lépcsőn.

-Jól esik kimondani, hogy soha? - próbált megcáfolni a srác. Idegtépő egy alak az biztos!

-Igen, nagyon is jól esik. Tudod mi esne még jól? - sóhajtottam miközben felértem végre a lépcső tetejére.

-Egy kávé? - vigyorgott le rám.

-Nem. Nagyon nem. Soha... - kezdtem bele de közbevágott.

-Továbbra sem szabad mondani, hogy soha. - vigyorgott egyre jobban ,mire bennem annyira felment a pumpa hogy majdnem ráborítottam a mellettünk álló pálmafát. Szerencsére kontrolláltam magam. 

-Na idefigyelj Cole Clifford! - álltam meg és fordultam felé, majd felemeltem a mutatóujjam nyomatékként mire visszafojtott mosollyal nézett le rám, de láttam a szemein hogy meghal a nevetéstől. -Ha jót akarsz magadnak, most azonnal elhúzol, mert most az idegességemnek még csak a felénél sem járok, de már most meg tudnálak fojtani ha úgy akarnám. Azonban mivel nem akarok sittre menni ezért nem teszem meg csak akkor ha továbbra is a közelemben maradsz. Szóval húzz már el! - kiabáltam a végét. Még mindig mosolygott. Csak nem adja fel, beszarok.

-Miért akarod hogy békén hagyjalak? - nézett le rám szomorúan mire nyeltem egy nagyot.

-Mert... - Szedd már össze magad Hope! -Mert borzasztóan idegesítő vagy! - fontam keresztbe a karjaim.

-És ha nem lennék az? - billentette oldalra a fejét. Kicsinál.

-Nem akarsz velem barátkozni hidd el. Jobb ha távol maradsz tőlem. - ráztam meg megtörten a fejem majd egy mély levegő után megiramodtam haza.

-Hé várj, ezt meg hogy érted? - sietett utánam. Miért vannak ilyen hosszú lábai?

-Úgy, hogy nem akarsz velem barátkozni és kész. Legyen ennyi elég! - fújtattam. Már láttam a házamat. Hála az égnek...

-Megmagyaráznád kérlek? - rázta értetlenül a fejét.

-Nem. Csak ha normális életet akarsz békén hagysz engem. Meg amúgy is. - csaptam be magam mögött végszóként a bejárati ajtót.