Never say never (Dylan O.)

eighteen

Szeptember 14. (szombat)

Nyúzottan keltem olyan dél körül, hiszen egyrészt másnapos voltam másrészt pedig olyan fél 5 fele aludhattunk el talán. Cole szokás szerint a nyakamban szuszogott kezeit pedig szorosan körém fonta, hogy véletlenül se szabadulhassak. Pár sikertelen próbálkozás után inkább lassan megfordultam a karjaiban és bár arra gondoltam újra előhozom ördögi énem és felébresztem, de amint megláttam az arcát elolvadtam. Nem tehetek róla de egyszerűen annyira édes volt ahogy elnyílt ajkakkal szuszogott, a haja pedig kócosan hullott a homlokába.

-Tudom, hogy jól nézek ki, de zavarba hozol. - kezdett mozgolódni mosolyogva, miközben lassan nyújtózkodott egyet, majd párszor beletúrt a hajába. Ő ezt most direkt csinálja? Vagy hogy van ez? Eredendően szexi? Ez nem ér.

-Ne bízd el magad. - horkantottam fel miután nyeltem egy nagyot.

-Ó valld már be, hogy stíröltél! - nevetett fel miután abbahagyta a nyújtózkodást és visszaejtette az egyik kezét a feje alá a másik kezét pedig rám.

-Téged biztos nem. - forgattam a szemeimet egy halvány mosollyal.

-Hogy neked mindig ilyen makacsnak kell lenned. - rázta a fejét mosolyogva, majd gyorsan adott egy puszit a számra.

-Ez azért elég alap. - vigyorogtam, majd nagy nehezen kikászálódtam mellőle.

-Most itt hagysz? - hallottam mögülem kissé szomorú hangját miközben a szekrényembe bámultam normális ruha után kutatva.

-Csak fel szeretnék öltözni. - vettem ki mosolyogva végül egy random fehér pólót meg egy fekete mackónadrágot és a fürdőbe vonultam.

-Én is jöhetek? - kiabált még utánam gyorsan mielőtt becsuktam volna az ajtót, amire a válaszom egy jó hangos becsapás és kulcsra zárás volt.

-Oké felfogtam. - hallottam tompán miközben beálltam a zuhany alá. Miután gyorsan letusoltam, felöltöztem, fogat mostam, s felkötöttem a hajam újult energiával robbantam ki a fürdőből és nyargaltam le a nappaliba ahol Cole a kanapén nyújtózkodott.

-Mizu? - hasaltam rá.

-Anyám hivat haza. - sóhajtott fel, mire egyből elszomorodtam.

-Nem akarom, hogy elmenj. - támasztottam az állam a mellkasára.

-Itt leszek melletted. - mosolyodott el miközben a hajammal babrált.

-De akkor is. Az nem ugyanaz. - fúrtam az arcomat a vállába visszagondolva például a tegnap estére.

-Az, hogy hazamegyek nem azt jelenti, hogy többet nem jövök át. Sőt. Többet leszek itt mint otthon ne aggódj. - paskolta meg a fejem, mint valami kutyának amin már csak elmosolyodtam.

-Hát jó. - vontam meg a vállam fáradtan, s inkább visszahanyatlottam mellkasára és bekapcsolva a tv-t valami random filmet bámultam, amíg Cole gyomra konkrétan fel nem bőgött alattam.

-Jól vagy? - néztem rá visszatartva a nevetésemet, próbálva komolynak maradni.

-Éhes vagyok, hát most mit csináljak? - háborodott fel.

-Mondjuk egyél. - adtam meg a logikus választ.

-De az túl egyértelmű és egyszerű lenne. - próbált magyarázkodni az idiótasága miatt. -Plusz rajtam fekszel. - vigyorgott rám idiótán, mire felültem és lekászálódtam róla.

-Tessék. Menj csak. - nyújtottam ki a karomat a konyha felé.

-Ugye most nem sértődtél be vagy ilyesmi? - fürkészett összehúzott szemekkel.

-Miért sértődtem volna meg? - billentettem oldalra a fejemet, összehúzott szemöldökökkel, kifejezve értetlenségemet.

-Hát olyan hirtelen ültél fel, meg nem is mondtál szinte semmit, meg, hát, igen. - dadogott össze vissza.

- Ja. Bocsi. - vontam meg a vállam. -Tudod nekem még gyakorolni kell a szociális készségeimet. - nevettem fel halkan.

-Annyira sajnálom. - ült fel Cole is és megint értetlenkedni kezdtem.

-De mégis mit? - ráztam a fejem. Kezdtem összezavarodni.

-Azt, hogy lemaradtál a gyerek korról. A szüleidet. Hogy senkinek nem mondhattál semmit. Hogy nem élhettél. - sorolta a dolgokat.

-Nézd... köszönöm. Hogy ez téged érdekel és sajnálod. De inkább hagyjuk ezt a témát mert csak depisek leszünk tőle. Úgysem tudunk rajta változtatni. Ami volt elmúlt. A lényeg, hogy most minden király. - bámultam magam elé az arcomon pedig felváltva jelent meg a szomorúság és a boldogság. A beszédecském után pár másodperccel egy cuppanós puszit kaptam az arcomra majd a fülemnél éreztem Cole meleg lehelletét.

-Mit kérsz enni baba? - döntötte a homlokát a fejemnek a válaszra várva.

-Teljesen mindegy, csak kaja legyen. - fordítottam az arcomat felé vigyorogva és nyomtam egy puszit a szájára amit ő csókká hosszabbított jó szokása szerint.

-Normális, hogy ennyit csókolózunk? - kérdeztem kíváncsiskodva, hiszen nem nagyon értettem ehhez az egészhez.

-Abszolút. - tette egyik kezét az arcomra miközben újra megcsókolt.

-De azt hallottam, hogy... - kezdtem bele, de belém folytotta a szót.

-Csak bízz bennem. Bízz bennünk. - lehelt apró puszikat az arcomra, az orromra, a számra. -És ne beszélj annyit. - vigyorodott el, mire kicsit háradöntve a fejemet felnevettem, ő pedig ezt kihasználva vigyorogva végigpuszilta a nyakamat, kezeinket pedig összekulcsolta.

-Na gyere. - húztam fel a kanapéről és a konyha felé indultam. Mikor odaértünk egyből a háamhoz tapadt és a fejét a vállamra támasztotta én pedig megint felnevettem. -Ma nagyon ragaszkodós kedvedben vagy igaz? - tettem a kezeimet az övére.

-Imádom a nevetésed. - mosolygott a nyakamba lazán elhaladva a kérdésem mellett.

-Ezt egy igennek veszem. - kuncogtam, majd megindultam reggelit készíteni. Ez annyiból állt, hogy elővettem a nutellát meg a zsemléket, letettem a pultra és odakészítettem késeket. Miután megkajáltunk felmentünk az emeletre, majd én leültem az íróasztalomhoz és néztem ahogy Cole a cuccait pakolgatja.

-Mikor mész? - forgolódtam folyamatosan.

-Amint összepakoltam. - sóhajtott szomorúan mire én egyből leálltam a forgolódással.

-Máris? - rágcsáltam a számat csalódottan.

-Igen, sajnos. - nézett rám bűnbánó szemekkel és eltette at utolsó pólóját is. Ahogy a kezei mozdulatait figyeltem eszembe jutott a nap amikor bevettem azt a sok gyógyszert. És hogy arra ébredtem, hogy ő ott volt nekem. Az emlékre elmosolyodtam és kicsit be is könnyeztem.

-Emlékszel... - kezdtem bele de közbevágott.

-Igen. - mosolyodott el, de közben a szemében a boldogság mellett ott volt az aggódás is az emlék hatására.

-Köszönöm. - csuklott el a hangom miközben felálltam. Cole csak elmosolyodott, majd hozzám lépve adott egy puszit a homlokomra.

-Nincs mit köszönnöd. Én köszönöm, hogy erős maradtál és végül nyitottál felém. - jászott a hajammal. Most én nem mondtam inkább semmit hanem egyszerűen csak megcsókoltam. -Ideje mennem. - simogatta az arcomat, mire csak beletörődve bólintottam egyet. -Majd írok. - adott egy utolsó puszit az arcomra, majd felkapta a cuccait, mielőtt pedig kilépett volna az ajtómon utoljára visszamosolygott rám. Aztán tényleg elhagyta a házat. Egy perc után hiányozni kezdett.