Never say never (Dylan O.)

twenty-three

2019. szeptember 21. (szombat)

A játszótérről olyan fél öt fele jöhettünk vissza, majd mikor Noah házába értünk mindenki elterült a kanapén, vagy egy fotelben, sőt ami azt illeti Dave felfeküdt a konyhapultra, Peter meg a szőnyegen terült ki. Én Cole-al egy kanapén aludtam el. Egyébként mire vissza értünk nem maradt már senki, mindenki hazament, de természetesen hatalmas rumlit hagytak. Noah azonban okos volt, azokat a szobákat bezárta ahova nem mehettek emberek, így csak a nappalit, konyhát és két fürdőt kell majd takarítani. Az édes álmomból egy hang rángatott ki.

-Ébredjetek szerelmesek! Idő van, a szüleim hamarosan itthon lesznek! - rázott fel mindenkit Noah én meg csak morogva nyújtózkodni kezdtem, de nem realizáltam, hogy egy kanapén vagyok ráadásul Cole mögöttem van, tehát nagyon szűkös a hely, tehát leestem.

-Aú! - vonyítottam a hátsómat fájlalva, mire Cole egyből felébredt és a fejét kapkodva keresni kezdett. -Itt vagyok lent. - emeltem fel a kezem nyüszítve, de nevetve.

-Már azt hittem történt valami. - sóhajtott nagyot Cole, majd a többiekkel együtt ő is elnevette magát, fölém állt én pedig a kezeimet az övébe nyomtam, hogy felhúzhasson a földről. Miután kaptam egy puszit az arcomra, összeszedtük magunkat, ettünk valamit együtt aztán segíteni kezdtünk Noah-nak. Így, hogy mindannyian odatettük magunkat fél óra alatt készen voltunk. Még mielőtt elmentünk volna leültünk egy körbe a nappaliban és átnéztük a készült képeket és videókat azoktól az estéktől amióta itt vagyok. Rengeteget nevettünk, majd hirtelenbe eszembe jutott, amit Cole-al beszéltünk.

-El kell mennünk valahova a szünetben! - kiáltottam hirtelen, Cole pedig felvillanyozott tekintettel meredt rám, ő értette mit akarok. A többiek nem igazán.

-Persze, hogy elmegyünk. - vont vállat vigyorogva Dave, mire megráztam a fejem.

-Nem, úgy értem külföldre. Mondjuk Amsterdamba. Ott izgalmas dolgok történhetnek. - kuncogtam a végén titokzatosan.

-Ez szép lenne meg minden... de mégis hogy? És az kicsit drága nem? - kezdett kételkedni Peter.

-Ami azt illeti... támadt egy őrült ötletem. - rágcsáltam a számat gondolkodva.

-Amsterdam nem őrültség magában? - nevetett fel hitetlenül Noah, mire leintettem, hogy hagyjon gondolkodni.

-Végül is működhet... - motyogtam magamban, majd elvigyorodtam és körbe néztem a fiúkon. -Veszünk közösen egy lakóautót. Tarthatjuk nálam. - néztem rájuk reménykedve ők meg röhögni kezdtek. -Hé komolyan mondtam! Megoldható, gondoljatok bele! Ha megvesszük, onnantól többet nem kell a szállásra költeni és csak benzint kell bele fizetni, meg víztartály cserélését. Ezzel már rengeteg pénzt spórolunk, ha hosszú távon gondolkodunk. Ezen kívül feltankolunk rengeteg kajával, így arra sem kell költenünk külföldön. - gesztikuláltam hevesen, a többiek pedig kezdték fontolóba venni. -Egy használt lakóautó nem olyan drága... legfeljebb azt mondhatjátok, hogy szűkös a hely, de ugyan már! Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk. - nyugodtam aztán le.

-Oké ez szép és jó, de mit szólnának a szüleid egy lakóautóhoz? - tette fel a kérdést Fred amitől rettegtem. Nagyot nyelve Cole-ra néztem, aki mélyen a szemembe nézve próbálta jelezni, hogy nem muszáj ha nem akarom. De úgy éreztem, hogy el kell mondanom nekik.

-A szüleim... - bámultam végig a kezeimet amik az ujjaimat tördelték. -Halottak. Egyedül élek. - mondtam ki hirtelen, majd remegve kifújtam a levegőt. Mindenki csöndben ült egy percig.

-Mi? - nyögte ki végül Noah nehezen ezzel megtörve a csendet. Én pedig elmagyaráztam nekik mindent. A sírás szélén állva, remegő kézzel bizonyítottam be az erőm létezését, azzal, hogy kicsit megmozgattam a kanapét ami előtt ültünk.

-Te ezt tudtad? - nézett Cole-ra semleges arccal Noah ami szinte össze törte a szívem.

-Igen... - bólintott, majd védelmezően átkarolt. -Srácok tudom, hogy ez sokkoló, először nekem is az volt... De, bebizonyította, hogy már tudja kezelni. Hányszor volt dühös Daniel-re, hányszor volt részeg amikor bármelyik pillanatban előjöhetett volna az ereje? De ő visszafogta, mert megtanulta. Ez az eset régen történt, véletlenül. Azóta nem voltak véletlenek és nem is lesznek. Még pedig azért, mert mi itt vagyunk neki. Ő ugyan az a Hope akit azon az estén megismertetek. - próbálta meggyőzni a fiúkat Cole, nekem pedig legördült az első könnycsepp az arcomon, mire Noah odajött és a másik oldalamra ülve ölelésbe húzott, arra késztetve, hogy elengedjem Cole-t.

-Én bízom benned. - motyogta a hajamba, amitől elsírtam magam. -Srácok? - engedett aztán el Noah miután valamelyest megnyugodtam, Cole pedig bátorító mosollyal a hátamat simogatta.

-A helyzet az, hogy már nem tudnám az életemet nélkületek elképzelni, és ebbe a nélkületekbe Hope nagyon is bele tartozik. Lehet, hogy hülye vagyok, de én ebben a lányban soha nem láttam veszélyt, és most sem látok. Mióta velünk van csak ártatlan boldogságot látok benne. - rázta a fejét Peter, majd mosolyogva megszorította a kezem miután ő is közelebb kúszott egy pillanatra.

-Köszönöm. - suttogtam mélyen a szemeibe nézve.

-Én is hülye vagyok. De nem akarom, hogy Hope nélkül folytassuk a bandázást. - csatlakozott Adam is, aztán Fred és Dave is egyetértettek.

-Ahj, hogy lehetek ilyen szerencsés? - nevettem el magam sírva, Cole vállára borulva.

-Nem tudom, de már mi vagyunk az új családod. - vonta meg a vállát Dave én pedig neki is a nyakába ugrottam. Aztán sorban megölelgettem a többieket is és elmondtam, hogy mennyire szeretem őket.

-Most amúgy részegnek érzem magam. Olyankor csinál az ember ilyet. - töröltem le nevetve a könnyeimet és visszaültem Cole mellé, aki ismét átkarolt, aztán a többiek is felnevettek.

-Amúgy, most jövök rá, hogy ez még hasznos is lehet Hope... - nézett rám mindent elmondóan Noah én pedig már tiltakozni kezdtem volna, de a kezemet megszorítva folytatta. -Mi majd segítünk. És meg is védünk. Olyan vagy nekünk mint egy kishúg. Kivéve persze Cole-nak az beteg lenne. - húzott magához a végén nevetve, mire én is elkuncogtam magam. -Amíg velünk vagy semmi bajod nem eshet. Szóval bízz bennem te is ahogy én is benned. - nézett aztán a szemembe, nekem pedig egy pillanatra megugrott a szívem. Nem nem azért amire gondoltok. Hanem mert azt láttam benne amit régóta senkiben sem. Olyan szeretet amit csak egy legjobb barát adhat. Nem a szerelmes pillantásra gondolok, amit Cole-tól kapok. Egy kicsit a szüleim nézésére emlékeztet. Olyan volt Noah nekem mint a bátyám, mintha ő is mindig a családunk tagja lett volna. De ugyan ezt elmondhatnám a többiekről is már.

-Rendben. - bólintottam magabiztosan. Bízom bennük és tudom, hogy soha nem sodornának olyan helyzetbe amit nem tudnék kezelni. Noah elvigyorodott és adott egy puszit a hajamba.

-Erről van szó! - borzolta aztán össze azt. -Na de srácok, elég volt az érzelmekből, a szüleim tényleg mindjárt itt vannak, szóval takarodó! - tapsolt kettőt, mire mind felnevettünk. Elköszöntünk egymástól, majd hazaindultunk. Cole és én szótlanul mentünk hazafelé, szorosan összekulcsolt ujjakkal. Én törtem meg a csendet.

-Jól csináltam? - néztem fel rá, még mindig rettegve attól, hogy elrontottam és meggondolják magukat. Cole lenézve a szemeimbe megállított és szembefordított magával. Aztán lassan megcsókolt.

-Teljesen. Minden rendben van, esküszöm. - simogatta az arcom a kezeivel.

-Oké. - bólogattam. Hittem neki, bíztam benne.

-Szeretlek baba. - ölelt magához a derekamnál fogva.

-Én is szeretlek Cole. - tekertem a kezeimet a nyaka köré, majd megcsókoltam. Miután hazaértünk csak filmeztünk, mivel túl fáradtak voltunk bármit is csinálni.

-Cole? - kérdeztem tőle este mielőtt fürödni indultam, ő pedig az ágyamról kérdően nézett rám.

-Hm? - túrt a hajába én pedig egy pillanatra az alsó ajkamba haraptam.

-Fürdesz velem? - tűrtem el egy adag hajat az arcomból, ő pedig elvigyorodott és hozzám lépve átkarolt.

-Szeretnéd? - puszilgatta az arcom amin elmosolyodtam.

-Igen. - tettem a kezeim a vállára, ő pedig megcsókolt. Először lassan, aztán egyre hevesebben, végül a fürdő felé tolt.