Never say never (Dylan O.)

four

Homokban feküdtem mikor felébredtem. Vagyis pléden. Egy iszonyúan nagy pulcsi volt rajtam. Amikor kinyitottam a szemeimet, először csak csillagok sokaságát fedeztem fel, majd felültem, s láttam a sötétségbe burkolózott tengert, a ledobott táskámat s cipőmet, a kajás dobozokat és a JBL-t ami most nem szólt. Forgolódni kezdtem, hogy megtaláljam Cole-t végül megláttam mellettem feküdni. Jól van na teljesen beolvadt a fekete szerelésével! (pastell narancssárga pulcsi volt rajta mielőtt elaludtam, de most csak egy fekete póló és nadrág mivel a pulcsiját rám adta) Ahogy a pulcsi ujját nézegettem elmosolyodtam. Bőven leért a kézfejemről, a pulóver hosszúsága pedig egészen a combom tetejéig kitartott. Puha volt, s meleg akárcsak Cole ölelése. Nem tudtam az milyen, de ahogy lepillantottam az édesen szuszogó Cole-ra elöntötte a szívemet a melegség, azonban egyszerre hiányérzetem is támadt. Át akartam ölelni. Gondolkodás nélkül mellé bújtam, egyik karomat átlendítettem a hasánál, fejemet pedig a mellkasára döntöttem. Picivel később megbántam, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni. Csak érezni akartam őt. A fiú továbbra is aludt, de reflexszerűen átölelt engem, amin elvigyorodtam, hasam pedig megint bizseregni kezdett. 

-Hope. - suttogta, mire odakaptam a fejem, de a ő továbbra is aludt. Álmodott. Rólam (valószínűleg). Testemet forró érzés töltötte el ismét, szívem pedig hevesen kezdett dobogni. Nem akartam felébreszteni őt, így inkább visszafeküdtem mellkasára, s egyenletes szívverését hallgatva ismét álomba szenderültem.

-  -  -

Szeptember 1. (vasárnap)

A napsugarak lágy simogatására keltem. A pulcsi már nem volt rajtam, valaki leszedte rólam és félredobta. Na jó nem nehéz kitalálni ki is az a valaki. Most nem úgy feküdtünk mint amikor én felébredtem, hanem mindketten az oldalunkon feküdtünk, ő pedig egyik kezével a derekamat karolta át. Nem hallottam szuszogást, szóval gondoltam megfordulok, hogy ellenőrizzem él e még. Szemei mosolyogva pásztáztak engem, csillogtak a boldogságtól, amitől el kellett mosolyodnom.

-Jó reggelt Hope. - simított ki egy szőke tincset az arcomból.

-Mától megint utállak. - ásítottam, miközben a hátamra fordultam, majd mosolyogva lehunytam szemeimet.

-Helyes. - kuncogott.

-Neked jó ha utállak? - nevettem fel. Soha nem nevettem anyuék halála óta még olyanon amit ember mondott. Mármint élőben, értitek. Tehát csak filmeken meg ilyesmiken nevettem.

-Imádom a nevetésedet. Bárcsak többször hallanám. - sóhajtott fürkésző szemekkel.

-Nem válaszoltál a kérdésemre. - fordultam vissza, szembe vele. 

-Igen, mert tudom, hogy nem utálsz, csak nehezen bízol meg bennem. - erre elképedtem. A mosoly lefagyott az arcomról. 

-E-ezt meg honnan veszed? - motyogtam. 

-Érzem. Érzem, hogy jól el vagy velem, ennek a bizonyítéka a tegnap este. Még nem tudom miért bízol ilyen nehezen, de ki fogom deríteni. Most mondhatnám, hogy bízz bennem, én nem árullak el, ami amúgy így van, de tudom, hogy ettől nem fog változni semmi. Inkább kivárom. Úgy ítéltem meg tegnap, hogy megéri. - simította meg arcomat óvatosan.

-Köszönöm... - mosolyodtam el halványan. -De... Nem a bizalommal van csak a gond. - ráztam meg a fejem.

-Hanem? - vonta fel kérdőn a szemöldökeit.

-Nem mondhatom el. - sütöttem le a pilláimat. 

-Miért nem? - feszegette tovább a húrokat.

-Ez bonyolult... Nem mondom el mert még nem bízom benned... annyira. Másrészt... Mindegy. Azt majd ha már bízom annyira benned, hogy elmondjam miért nem szabad. - sóhajtottam nagyot.

-Rendben. - bólintott megértően. -Mondtam, hogy én megvárom. - vigyorodott el szokás szerint.

-Hát jó... Te tudod, de én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem érdemes velem barátkozni. - ráztam meg lemondóan a fejem, majd felpattantam, felkaptam a cipőm, s a táskám és megindultam.

-Hé várj már! Most meg hová rohansz? - sietett utánam, s megfogva a csuklómat megállított.

-Cole én csak ártani tudok neked! - csattantam fel. -Hidd el neked akarok jót! Nem szeretnél te velem barátkozni. - szabadultam ki a keze szorításából, s hazáig meg sem álltam. Ott miután beléptem a biztonságot nyújtó falak közé, lecsúsztam a padlóra. Hirtelen minden kijött. Nem tudom mi váltotta ezt ki, de egyszerűen sírhatnékom volt, nagyon. Eszembe jutottak anyáék, hogy mennyi minden rosszat tettem akaratlanul az erőmmel, Cole... Cole... Megbabonázott. Teljesen. Ez van. Nem tudom, hogy sikerült neki, főleg ilyen rövid idő alatt, de mégis elérte... Persze nem fogok azonnal a karjaiba rohanni. Egyrészt mert még mindig nem bízom benne teljesen, másrészt egyszer rájönne az erőmre és akkor őrültnek nézne, harmadrészt pedig mindenkinek ártok. A szeretteimnek is. Erre a gondolatra, hogy soha nem lehetek vele még jobban sírtam. Mostantól messziről el kell őt kerülnöm. Tudom, hogy fájni fog neki. De rosszabbul jár ha engem választ.