Never say never (Dylan O.)

twenty-four

2020. szeptember 22. (vasárnap)

Cole ismét nem volt mellettem reggel amikor felkeltem, ezúttal már egyből tudtam miért. Olyan nincs, hogy csak random előbb kel nálam, vagy ha igen felébreszt. Szóval ez megint rémálom lesz. Az órámra nézve elborzadtam, még csal hajnali 5 volt. Viszont így még vissza hívhatom aludni. Leslattyogtam a lépcsőn, a kanapén pedig Cole-t láttam a telefonját nyomkodva. 

-Hé baba... - szóltam rekedtes hangon, mire ő összerezzenve rám kapta a tekintetét. Aztán csak lassan szó nélkül el rakta a telefonját én pedig közben helyet foglaltam mellette. -Jól vagy? - tettem a kezem a combjára miközben a tekintetét kerestem.

-Persze. - bólogatott egy hamis mosoly kíséretében, majd végre rám nézett. A szeme alatt karikák éktelenkedtek, amitől olyan volt mintha ezer éve nem aludt volna. A szívem össze akart törni a látványtól, mert nem tudtam mit csinálhatnék. Csak a számat rágcsáltam, végül kicsit megráztam a fejem, aztán magamhoz húztam, olyan ölelésbe amit én szoktam kapni ha szomorú vagy. Az egyik kezem a hátát simogatta, a másik pedig a haját. Cole végül lassan reagált, és a kezeit a derekam köré fonta, a fejét pedig a vállamba fúrta. 

-Minden rendben. - suttogtam, majd nyomtam egy puszit a hajába, ő pedig felsóhajtott.

-Nincs rendben. Nem tudom mihez kezdjek az álmokkal... - rázta a fejét, továbbra is szorosan hozzám bújva.

-Sajnos... én sem, de... Itt vagyok oké? És szeretlek, és bármi kell segítek ahogy csak tudok. Legközelebb már tényleg ébressz fel. Komolyan. Szeretném, nagyon szeretném ha felébresztenél ha megint rémálmod van. - mondtam a lehető legmegnyugtatóbb hangon, ahogy régen anyukám is szokta mikor féltem az erőmtől.

-Rendben. - bólogatott, aztán a kezemet megfogva felhúzott a kanapéról. Utána én vezettem, a szobámba húztam, befeküdtem, őt pedig magamra húztam, úgy ahogy ő szokott engem. A feje a kulcscsontomnál pihent, az egyik karját pedig átlendítve a derekamon közelebb vont magához. Én a kezeimmel ugyan úgy mint az előbb, a haját és a hátát simogattam nyugtatásképp. Mire újra felébredtem már fél tíz múlt, de nem voltam biztos benne, hogy fel kellene ébresztenem Cole-t aki még mindig rajtam szuszogott. Így hát ismét próbáltam visszaaludni, de szerencsémre pár perc múlva ő is mozgolódni kezdett, aztán kicsit feljebb kúszott hozzám.

-Fura, hogy felcseréltük a szerepeket. - suttogta a nyakamba én pedig jólesően megborzongtam. 

-Nekem is. - kuncogtam, mire ő legördült rólam és magára húzott.

-De valamiért hatásos volt. Köszönöm. - vakargatta meg a fejem, mire az orromat ráncolva néztem fel rá. -Mondtam már, hogy ezt ne csináld. - nevetett fel, aztán gyorsan meg is csókolt mielőtt mondhattam volna bármit is. 

-Akkor jobban vagy már? - tértem vissza az alap témára.

-Igen. - bólintott magabiztosan amin megkönnyebbülten elmosolyodtam. 

-Mit csinálunk ma? - ültem a csípőjére miközben ő is ülő helyzetbe tornázta magát. 

-Mit szólnál kávézáshoz, aztán a srácokhoz? - gondolkodott el, én meg az arcát tanulmányoztam.

-Mit szólnál egy borotválkozáshoz és egy fodrászhoz? - méregettem összehúzott szemekkel. Most vettem észre, hogy kicsit hosszabb a haja a szokottnál és borostája is van.

-Ez fájt. Nem tetszek így? - vágott elkeseredett arcot.

-Végül is... nem rossz... - tettem úgy mint aki éppen elfogadja, de valójában nagyon is tetszett. -Amúgy benne vagyok a tervedben. - bólintottam mielőtt válaszolhatott volna.