Ahol az angyalok se járnak (Gyűrűk Ura ff.)

31. Ancalagon, a csata elkezdődik

Sötét árny kúszik fel az égbe,

Nincs ki most kimenne a fényre.

A királyi város fél, elvesztette reményét,

Várja, hogy az Úrnő megtegye lépését.

-Legolas? Haldir?- törte meg a király meglepett hangja a hirtelen beálló csendet.
-Aragorn!-kiáltotta boldogan Legolas, majd megölelte az örömteli királyt.
-És ez a két hölgy kicsoda?-kérdezte a király.
-Ő itt Gonnis, Lothlórien legjobb gyógyítója.-mutatott Haldir a tündére.
-És én vagyok Naneth, A Két Oldal Istennője.-fogott kezet a királlyal.
-Ó, Naneth.-mondta nyugodtan Aragorn.
-Felség, hatalmas bajban vagyunk-mondta az istennő, majd közelebb lépett Elessarhoz.
-Ancalagon, a sötétség megtestesítője ide tart Minas-Tirith-be.-
-Ancalagon?-kérdezte a király, mire a lány bólintott.
-Felség, kérem vezesse az embereket biztonságos helyre, ne küldje őket olyan harcba, amit úgyis elveszítenek.-

-Rendben Úrnőm, megteszem amit kér.-válaszolta töprengő arccal a király-Viszont akkor önnek kell megállítania a sötét fenevadat.-
Naneth bólintott, majd kiviharzott az épületből.
Egyenesen a levéltárba ment, ahol kiválasztotta a sárkányról szóló pergameneket, majd kutakodni kezdett a penészes szagú lapok között.
Hirtelen keze megállt a lapozásban, és érdeklődve hajolt az egyik lap fölé.
Mikor végigolvasta, felkapta a papírt, és a palotában lévő szobájába sietett.

Lerakta a lapot az ágyra, majd belekezdett az olvasásába.
Minden egyes szónál, mutatóujjával megérintette a lapot, mire az feketén fényleni kezdett.
Mire befejezte az olvasást, a szöveget nem lehetett látni, olyan fekete volt a papír.
A lány elmosolyodott, majd nyugodt mozdulattal felemelte a fényt, amiben egy táj jelent meg.
A gyönyörű mezők, erdők és hegyek szépséges összképét azonban hamarosan elrontotta egy hatalmas fekete sárkány.
Ancalagon volt az, aki vérben forgó szemekkel pásztázta a környéket, mindent elpusztítva maga körül.
Nanethnek egy pillanatra még a lélegzete is elállt, a sárkány túl közel volt.

A lány felpattant az ágyból, majd kirohant az erkélyre.
A szörnyet ugyan még nem látta, de hallotta az állatok, a fák, az emberek halálsikolyait, amint a sárkány elpusztítja, és a homályba taszítja őket. Tudta, hogy a sárkány hol jár.
Sietve lement a trónterembe, ahol éppen a főnemesek tárgyaltak.
Lépteinek hallatára mindenki megfordult, majd kérdőn nézett a -számukra- ismeretlen lányra.
Istennőnk azonban most nem foglalkozott a kérdő tekintetekkel, amelyek beléfúródtak, ő most csakis a királlyal foglalkozott.
-Felség!-pihegte-Tudom, hogy hol jár.-
Aragorn felpattant trónjából, és éppen elkapta a sokktól majdnem összeeső fiatal lányt.
-Ő itt Naneth, Eru lánya, A Két Oldal Istennője. Ő figyelmeztetett engem a mi halálos veszélyünkre, Ancalagonra, s most úgy tűnik, megtudta, hogy hol jár.-jelentette ki, mire a nemesek bólintottak.
-Naneth.-suttogta a lánynak-Hol van?-
-Osgiliath-suttogta amaz is, mire Elessar, a hatalmas király elborzadva nézett az erkélyajtóra.

Óvatosan letette a lányt a trónra, majd kifutott a sziklaperem széléhez. És tényleg ott volt. Az égen egy borzalmasan nagy, fekete folt jelent meg, pont Osgiliath felett. Lassan, nagyon lassan leereszkedett a városra, s úgy beterítette, mint egy hatalmas, fekete paplan.
Hirtelen felemelte óriási fejét, és pont a király szemébe nézett.
A szörny felüvöltött, majd belekezdett a város rombolásába.
Ancalagon úgy rombolta le az épületeket, mintha csak apró, pihés tollak lennének, amik az útjába állnak. Ahogy pusztította a várost, úgy haladt közelebb Minas-Tirith-hez is.

Aragorn befutott a trónterembe, majd magához hívatta Naneth szobalányát.
-Hogy érzi magát Naneth?-kérdezte aggódva, hiszen félt, hogyha az istennő nem érzi jól magát, nem lesz aki megállítja a sárkányt.
-Sokkal jobban.-felelte megszeppenve a fiatal lány, hiszen még sohasem beszélt a királlyal-Azt kéri, hogy hadd menjen ki a város előtti dombra.-
-Rendben.-sóhajtott Elessar, intett a lánynak, hogy elmehet, majd elkapott egy arra kószáló inast.
-Te pedig menj Gonnis, Haldir, és Legolas szobájához, és mondd meg nekik, hogy készüljenek, mert az embereket biztos helyre kell vinni.-
A fiú bólintott, majd elszaladt.

Aragorn felsóhajtott, majd oldalra fordította a fejét. Éppen jókor, ugyanis megpillantotta Naneth-t, aki sietős léptekkel közeledett felé.
-Mi történt?-kérdezte aggódó hangon az istennő.
-Ancalagon rohamosan pusztítja a várost, egyre közelebb van.-hadarta el a király.
-Kimegyek.-jelentette ki Naneth. Hirtelen lábdobogást hallottak, majd hat hegyes fület pillantottak meg.
-Nan, nem kell kimenned.-kezdte Gonnis, és látszódott rajta, nagyon félti barátnőjét.
Legolas azonban Naneth elé lépett, felemelte állát, és egy szenvedélyes csókba hívta ajkait.

-Vigyázz magadra, nem akarlak elveszíteni.-suttogta Legolas a lány fülébe, mire az egy aprót bólintott, majd megfordult, és kilépett a hatalmas ajtón.
Egyenesen a sziklaperemhez ment, ahol már -a figyelmeztetések ellenére- egész Minas-Tirith összegyűlt.
Az emberek utat engedtek neki, és csodálták az ifjú istennő bátorságát, hogy szembe mer szállni Ancalagonnal.
Mikor Naneth a perem széléhez ért, szembefordult a tömeggel.
-Jegyezzétek meg: A sötétség olyan, mint a betegség. Ha teszünk ellene, meg lehet állítani.- És levetette magát a peremről.

Naneth szemszöge:

Zuhanás közben átváltoztam, és mikor földet értem, már isteni alakomban álltam a legsötétebb szörnyeteg előtt.
Érkezésemre Ancalagon felemelte gigászi fejét, és a szemembe nézett.
-Nocsak, nocsak.-nevetett föl gúnyosan-Csak nem Eru lányával van dolgom?-kérdezte, mire felemeltem a fejemet.
A szörny folytatta beszédét, de én már másra koncentráltam. Előhívtam azokat holtakat, akik valaha ezen a földön éltek. A föld hirtelen remegni kezdett, majd egy hatalmas repedés keletkezett köztem és a szörny között.
-Istennő, ezzel nem tudsz megállítani! Egy repedés nem fog engem visszafogni!-süvöltötte a sárkány, majd hatalmas szárnycsapásokkal megindult felém. Megindult volna, hiszen abban a pillanatba, mikor a repedés felé ért, egy zöldes szellemkéz nyúlt ki a mélyből.