Egy új világ vagy még sem?

Part 2

A doki tűvel szurkálgatott. Először csak vért vett, majd beadott valamit. A harmadik szurinál abba hagytam a számolást. Nem érdekelt. A kezemre vérnyomás mérőt tettek. Ezzel sem foglalkoztam. Sírhatnékom volt, de már elfogytak a könnyem ugyanis a láztól nem csak izzadtam, de könnyeztem is. A köhögő rohamok egyre erősebbek voltak. Vagy csak az én testem túl gyenge? Ki tudja. A doki elégedetten irkálgatott a gépébe és a füzeteibe.

- Nagyszerű, most várni kell. Hé, Bill gyere vidd vissza a szobájába!

- Már kész is vagy doki?

- Megkönnyíti a melót, hogy ha az alany nem rángatózik.

Bill röhögcsélve jött hozzám. Kioldozott, majd próbált lábra állítani, mivel túl gyenge voltam, morcosan a vállára dobott. A földet bámulva lógtam várva mikor fog letenni Hulk. Bill kinyitotta a szobám ajtaját, majd ledobott az ágyra.

- Aludj most nem fogunk játszani, nehogy elkapjak valami betegséget!

Undorodva nézet rám majd elment. Egyedül fekszem az ágyba, a testem ég, a köhögőrohamok fájdalmasak, vajon túl élem?

Mindig is arra vágytam, hogy rendőr legyek. Elkapom a bűnözőket, megmentem a bajbajutottakat és fincsi fánkot eszek kávéval a kezemben az irodámba. Egyszerű és szép álom. De csak egy álom. Az én gyenge testemmel legfeljebb aktakukacnak mehetnék oda. És most már végképp nincs lehetőségem ezt az álmot véghez vinni, hiszen kizárt, hogy élve kijutok , de ha mégis akkor sem lesz rendben velem. Nem tudom, hogy mit adott be nekem a doki. Biztos, hogy nem drog mert nem hallucinálok, de az is lehet, hogy csak a láz miatt. Nem tudom! És ez idegesít.

Három nap telhetett el vagy annál több. Reggelit és ebédet kaptam, de csak minimális mennyiségben. Reggeli egy szelet kenyér fél paradicsom és egy pici vajas dobozt adtak. Ebédre egy szelet hús, egy kevés körettel, vagy saláta, ami abból állt, hogy két levélnyi saláta egy fél paradicsom és három szelet uborka.

Már kezdtem meggyógyulni. A lázam lement, a köhögésem is csak ritkán tört rám. A negyedik napon Hulk ismét betért hozzám. Nem szólt semmit csak megkötötte a kezem és vitt a laborba. Nem ellenkeztem, hiszen nem volt tervem és biztosra vettem, hogy ha elkap akkor nem csak egy dorgálást kapnék. A doki vigyorogva üdvözölt. Megint vért vett és ismét fecskendők sorozatát adta be nekem. Fájtak, nagyon. Elkezdtem nyögni, amik sikításokká váltak, a fájdalom iszonyatos volt. Könyörögtem, ordítottam. De nem segítettek. A testem tüzelt, akkor volt a feszültség bennem, hogy féltem a végén szétrobbanok. A hangom elment a sok kiabálástól. A doki beadott valami szert, amitől elkábultam majd elaludtam. Nem tudom meddig voltam kiütve talán pár óra vagy napok telhettek el fogalmam sincs. A testemen rengeteg szúrásnyom. Nem akartam megszámolni. Már így is sírtam, zokogtam bőgtem.

- Átkozottak!!! Miért????? Vá-ááá-áááá.

Az ajtómat vertem, a kezeim megfájdultak, de idő után már nem éreztem.

-Engedjenek ki! Ehhez nincs joguk!!!! Ha kijutok innen nagyon meg fogják keserülni!!!

Lezuhantam a padlóra a kezemmel vércsíkot húztam az ajtóra. Nem érdekelt.

A napok összefolytak Bill jött és elvitt a laborba. Valamikor a székben ültem, máskor az asztalon feküdtem fura csövekkel a testemben. Majd néhány óra múlva Bill visszavitt a cellámba. Néha ölelgetett, máskor egy-két simogatást kaptam a karomra, fejemre vagy arcomra, tovább sosem ment. Ez kicsit megkönnyebbítette, de csak kicsit.

Egyik nap Bill egy másik útvonalon ment. Egy másik laborhoz vitt. A doki szokásos módon a gépe fölött görnyedt és gépelt, de hármunkon kívül még öten voltak. Ketten a boncasztalon, hárman a székben ültek. Engem is leültettek, majd bekötöttek. A szemben ülő lány nyáladzani kezdet és rángatózni. A mellette lévő lány őrült szemekkel bámult rám.