Egy új világ vagy még sem?

Epilógus

Az évek teltek a pokol hamar megváltozott. Ahogy a három boszorka mondta, Suzanne neve minden könyvben szerepelt valamilyen formában. A kis farkas lányok nem hercegnők akartak lenni, hanem erős és határozott vándorok. Marone megszülte a lányát, akit Suzannenek nevezett el, férje akarata szerint. Leo és Borka már a harmadik gyermeküket várták, ahogy Vudék is. A Fardian falkát ideiglenesen Kellan fiai vezették. A sárkányok visszatértek a hegyekbe, de Eldora a Fardian Birtokon maradt. Dum a félvér démon visszavonultan él, csak a barátai látogatják. Az idők során mindenki nagy megdöbbenésére Dum gyorsan öregedett, mint egy ember. Dum kifordult magából, mogorva lett és megtört. Már nem mosolygott. Nem kellet neki semmilyen nő csak a társa, aki elhagyta. Haragudott rá, rá és a világra.

Míg a pokolban gyorsan telt az idő, addig az emberek világában egy örökké valóság volt egy év. Lana olyan volt mint azelőtt. A szülei boldogok voltak, hogy végre visszakapták a lányát, aki majd kicsattant az egészségtől. Végül lemondott arról az álmáról, hogy rendőr legyen, helyette kisebb munkákból tartotta fen magát, de titokban a vagyonos cégek részvénytulaja volt, így annyi vagyona lett hogy a hibridek családját tudja támogatni. Mindig ott volt a barátainál. Végig nézte ahogy egyetemre mennek és megkérik őt, hogy legyen a gyermekeik keresztanyja legyen. Suzanne most hetven éves, az erdőtől nem messze élt egy kisebb házban. Éppen ebédét fogyasztotta volna el, amikor megcsapta egy energia hullám. A villát letette és a hálószobájába sietett. A szobában erősebb volt a mágia, így elkezdte annak forrását keresni. Végül a gardróbban találta meg egy régi kabát zsebében. A könyv régi volt. A lapjai megsárgultak. A lapokon lévő írások olyan időkre vezették vissza amitől könnyek gyűltek a szemébe, de az utolsónak bejegyzett írástól megdermedt.

"Ideje hazatérned Vándor"

Ráncos kezét a szája elé tette, de még így is hangos volt rekedtes kacagása. Előkotort egy kisebb zsákot, amibe legfontosabb dolgait tette. Néhány könyv, képek a családjáról és a mappákat. Már elkészült, de még mindig több órája maradt hátra.

Egy erdő melletti házban egy tizenéves kislány mosogatott. Nem tartotta fernek, hogy rá hárult a mosogatás. Mérgesen nézett ki az előtte lévő ablakon. Már sötét volt, alig látott ki, de azt még látta, hogy a titokzatos öreg szomszéd siet az erdőbe. Észrevehette, hogy bámulják, mert megállt és a lányra nézett. Csillogó szemekkel tette mutatóujját a szája elé majd eltűnt. A kislány akkor még nem tudta, hogy akkor látja utoljára az idős nénit, aki minden hétvégén süteményeket hozott neki és az öccsének.

Vad szél támadta meg gyenge testemet. A fekete köpenyem úgy lobogott, mintha ejtőernyőként elsodorjon. Előttem állt a három boszorka. De mindegyikük megváltozott. A két idős nővér alig lélegzett, haldokoltak, de N is megöregedett. Az emlékeimben élő gyermek most már húsznak néz ki. Szép volt és... terhes. Három gyermeket vár.

-Gratula a kicsikhez.

-Köszönöm, a következő generációt várom.

A kijelentése megnevetettet, ugyanis a tengerboszorkák legnagyobb bűnük a fekete mágia használata, amivel örök fiatalságot szereztek maguknak, legalább is ezt hiszik. Valójában nem ugyanazok a személyek mint egykor. A "bűnük" csak annyi, hogy gyermekeiknek mindig átadták tudásukat. N tudhatott valamit, ugyanis ravasz mosollyal a szája elé tette az ujját.

-A fuvarod nemsokára itt lesz, nekünk pedig sok dolgunk van.

A kihalt havas hegycsúcson egyedül maradtam. Fekete sétapálcámra támaszkodtam és vártam. Leheletem fehér füstként szállt fel az égbe, éppen eltűnt volna amikor hangos patadobogást hallottam. Lassan fordultam meg. Kavargó szemei és meleg lénye hívogatott. Már itt volt az ideje!